Megjelölve (18+)

31. R É S Z

Freya

Ella sírját egy egyszerű kőhalom jelzi egy sűrű erdőkkel körülvett virágos tisztáson.

Leteszem a kis virágcsokrot, amelyet a városból hoztam magammal.

Néhány percig csak ülök ott csendben, és nézem a sírját. Próbálok kitalálni valamit, amit mondhatnék neki, de furcsa érzés, mintha csak egy halom kőhöz beszélnék. Ehelyett inkább csak a jó időkre emlékszem, amiket együtt töltöttünk barátként.

Egy idő után felállok, lesöpröm a fűszálakat a lábamról, és átmegyek a tisztáson az erdő szélére, ahol Kadmon vár rám a kék árnyékban.

Átkarol, és szorosan magához ölel, miközben a mohával borított sötét fatörzsek között sétálunk, amelyeket derékig érő, harmattól csillogó páfrányok vesznek körül.

- Hogy érzed magad? - kérdezi halkan.

Eltart egy pillanatig, amíg elgondolkodom rajta. Azt hittem, hogy sírni támad kedvem, de valamiért mégsem. Sőt, most meglepően jól érzem magam, mintha egy súlyt levettek volna a vállamról. Teljesítettem a kötelességemet. Azért jöttem a zónába, hogy megtaláljam a barátomat, és ezt meg is tettem. Persze sajnálom, hogy nem sikerült élve megtalálnom, de a sorsa már jóval azelőtt megpecsételődött, hogy egyáltalán rájöttem volna az eltűnésére.

- Sors.

Kadmon megáll, és furcsán néz rám.

- Freya? - kérdezi. - Hogy érted ezt?

Leülök egy kidőlt, gombával borított fára, és Kadmon csatlakozik hozzám, türelmesen megvárva, hogy összeszedjem a gondolataimat. Valahonnan a közelből egy harkály csipkedi egy fát.

- A sors olyan igazságtalan - mondom neki. - Miért lenne Ella sorsa, hogy úgy haljon meg, ahogyan ő, miközben nekem olyan jó életem van, hogy te, Addom és Hasker gondoskodtok rólam? Ettől csak...bűnösnek érzem magam, azt hiszem.

Kadmon keze végigsimít a vállamon. Elnéz az erdőbe, miközben egy pillanatra elgondolkodik.

- Freya, én nem vagyok olyan okos, mint te - mondja. - De nekem úgy tűnik, hogy ha a sors igazságtalan, akkor nincs okod bűntudatot érezni miatta. Nem te választottad, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogyan alakultak. Csak azt tetted, amit helyesnek tartottál. Azért jöttél a zónába, hogy megkeresd a barátodat. Csak annyit tehetsz, hogy elfogadod, amit a sors osztogat neked. Különben sem ismertem a barátodat, de biztos vagyok benne, hogy ő is azt szeretné, ha boldog lennél.

Lehajtom a fejem, és felnézek a hosszú, sötét hajjal keretezett, jóképű arcára, amelyet azok a mély, éjkék szemek szegélyeznek, amelyek itt az árnyékban szinte feketének tűnnek.

- Tévedsz - mondom neki.

Kadmon aggodalommal ráncolja a szemöldökét.

- Úgy értem, tévedtél, amikor azt mondtad, hogy nem vagy okos - magyarázom. - Amit most mondtál, annak nagyon is van értelme.

- Tényleg?

Széles mosolyra derül az arca, és a zöld lombkoronán átszűrődő lágy fényben valami furcsa dolog történik a vonásain. Egy pillanatra az a benyomásom támad, hogy ő tényleg egy fiú, ahogy Hasker és Addom mindig hívja. Fiatalnak, ártatlannak tűnik, és még valami olyannak, amire sosem gondoltam volna egy Alfáról aranyosnak tűnik. Nem tehetek róla, de visszamosolygok.

- Kadmon, most jöttem rá, hogy azt sem tudom, hány éves vagy.

- Tizennyolc vagyok.

Képtelen vagyok visszafogni a nevetést, ami kiszökik az ajkaim közül. A madarak a közeli fákon kárognak és ijedten csapkodnak el a hirtelen hangra. Még Kadmon is felugrik egy kicsit, és fiatalos, jóképű arcára meglepettség ül ki.