Megjelölve (18+)

33. R É S Z

Freya

Nem telik el sok idő, mire tudom, hogy nem fogok elmenekülni. Tíz másodperc, és már hallom is a lény groteszk hangjait, ahogy utánam vágtat. Szürcsölés, horkantás, zihálás, morgás.

Még öt másodperc, és már érzem is nehéz lépteinek dübörgését.

Egy másodperc, és forró lehelete végigsöpör a csupasz hátamon.

Sikítok, amikor a szörnyeteg megragadja karmos kezével a bokámat, és a saját lendületemmel a földre taszít. Végül a hátamon fekszem elterülve, és felbámulok a tűző napba.

Aztán a nap eltűnik, ahogy egy árnyék borul rám.

Itt van. Meg fogok halni.

A felettem álló Alfa korábban Bishop volt. Most már csak egy torz szörnyeteg, csupa izom, inak és brutalitás. Dr. Lucian fegyverének lövése teljesen szétrobbantotta az alsó állkapcsát, de az Alfa gyorsított gyógyulása már beindult, és a sebét groteszk módon ráncos szájává változtatta, amelyből vér és nyál csöpög. Véreres szemei tiszta gyűlölettel merednek rám.

Mutálódott teste izmoktól duzzad, és védőöltözete rongyos foszlányokban lóg, szétszakította a hirtelen növekedési roham.

Aztán elkövetem azt a hibát, hogy a lábai közé pillantok, és meglátom az ocsmány, göcsörtös farkát, amely feláll és lüktet a vágytól.

Nem fog megölni engem. Legalábbis nem azonnal.

- Jaj, ne - suttogom.

Nedves nyögés jön ki abból a ronda szájnyílásból, és a fenevad leereszkedik, miközben felkészül, hogy belém dugja magát. Gondolkodás nélkül felemel a lábam, egyenesen a lógó golyóiba csapok, és ő magas üvöltéssel hátraveti a fejét.

Megfordulok, és megpróbálok elkapaszkodni, de karmos keze ismét megragadja a bokámat, és visszaránt. A földhöz szorít.

Éppen amikor újra sikítani készülök, valami furcsa dolog jut eszembe.

Az a szörnyű, égető fájdalom, amit éreztem a fájdalom, hogy elszakadtam az Alfáimtól teljesen eltűnt. Egyáltalán nincs fájdalom.

Mielőtt még esélyem lenne felfogni, hogy ez mit jelent, vad vicsorgás hallatszik, egy kemény ütés hangja, és a súly azonnal lekerül a hátamról. Amikor megfordulok, két Alfát látok.

Az egyikük Kadmon. Ő mentett meg engem.

Ő és Bishop úgy harcolnak, mint az elvadult kutyák. Verekednek, harapnak és tépnek a karmaikkal. Először Kadmon van fölényben. A meglepetés ereje az ő oldalán van. De ő is súlyosan megsebesült onnan, ahol Bishop meglőtte, és nem harcol százszázalékos erővel.

Bishop undorító, gurgulázó üvöltéssel megrúgja Kadmont, és a földre küldi. A torz alfa egy szempillantás alatt ráveti magát a társamra, készen arra, hogy darabokra tépje.

Nem nézhetem ezt tétlenül. Valahogy segítenem kell,

- Hagyd békén a társamat! - Kiáltom.

Felkapok egy biliárdgolyó nagyságú követ, a legjobb csatakiáltásomat adom ki, és Bishop felé hajítom. A kő valósággal elrepül, és tompa puffanással eltalálja a koponyáját.

Egy fél másodpercig valahogy büszke vagyok magamra. Nem hiszem, hogy újra megtudnám csinálni ezt a dobást, ha százszor próbálkoznék akkor sem. Emellett biztos vagyok benne, hogy ha ezt a dobást egy átlagos ember ellen hajtanám végre, akkor eszméletlenre ütném, vagy talán meg is ölném.

Bishop azonban nem egy átlagos ember. Többé már nem.

Vicsorogva fordul felém, szétroncsolt arcáról vér és nyál csíkok folynak le. A szemei embertelenek a dühtől.

A fenevad visszaguggol felém fordulva és arra készül, hogy lecsapjon és széttépjen. De még mielőtt ezt megtenné, megdermed, feszült izmai megmerevednek, mint egy faragott szörnyeteg.

A tájból dühös üvöltés hallatszik. Tulajdonképpen kettő is. A brutalitás és a düh két részből álló harmóniája.

Addom és Hasker lehetetlennek tűnő sebességgel rohan felénk. Karjuk és lábuk olyan gyorsan mozog, hogy alig több mint egy homályos folt.

Bishop zihál. Hátratántorodik, menekülni készül, de Kadmon lába kisöpri alóla a lábát, és a földre zuhan.

Az Alfáim egy szempillantás alatt rajta vannak, vicsorognak, tépnek, ütnek, rúgnak. Elfordulok, amíg a borzalmas hangok elhallgatnak.

Amikor újra odanézek, a három Alfa feláll, a válluk lihegve emelkedik és süllyed, a szemük a földön fekvő összetört valamire mered arra, ami valaha Bishop volt.

Hasker siet elsőként mellém.

- Freya! - A hangja feszült az aggodalomtól. - Megsérültél?

Megrázom a fejem.

- Nem - mondom neki. - Már nem.

Kérdőn néz rám, miközben felsegít a lábamra. Addom és Kadmon is idesietnek. A fiatalabb alfa homlokán csíkokban áll a vér a sebeiből.

- Kadmon - kiáltom.  - Megsérültél.

A vigyorán kívül az arcán nyoma sincs a fájdalomnak.

- Mi, ezek? - kuncogja közömbösen, miközben lenéz a lőtt sebekre, amelyek már elkezdtek összezáródni. - Csak néhány húsos seb. Nem nagy ügy. Csak az számít, hogy biztonságban vagy.

A három alfa szoros, védő háromszöget alkotott körülöttem, és érzem, ahogy a megkönnyebbülés füstfelhőként száll belőlük. A kezük végigsimít a bőrömön, ellenőrzik, nincs-e rajtam seb, és megbizonyosodnak róla, hogy jól vagyok.

Végre hagyom, hogy zokogásban törjek ki.

- Freya? - Addom dorombol, próbál megnyugtatni. - Minden rendben van. Most már biztonságban vagy.

- Tudom, de... - Küzdök, hogy a torkomban lévő gombócon átjussanak a szavak. - Amikor elválasztottak tőletek...a fájdalom...ó, Istenem, szörnyű volt...

Az Alfák együttérzéssel a szemükben néznek rám, és megértem, hogy ők is érezték ezt a fájdalmat. Ez vezette őket ide, hogy megmentsenek.

Hasker felé fordulok, és a mellkasára teszem a kezem.

- Ez...Ez az, amit mindig is éreztél? - Suttogom.

Hasker nem válaszol. Csak megragadja a számat egy heves, fájdalmas csókban, ami sokkal többet közöl, mint amit szavakkal valaha is meg lehetne mondani. Aztán Kadmon és Addom sorban megcsókolnak.

Hátulról egy gyenge morgás vonja el a figyelmünket.

- Mi ez? - Addom kérdezi, gesztikulálva.

Megfordulok, és látom, hogy Dr. Lucian felállt, és zombiszerűen botorkál az erdő széle felé.

Béta - morogja Hasker. - Megszabadítsuk a szenvedéseitől?

Megrázom a fejem.

- Hagyjuk - mondom keserűen. - Ezt érdemli.

Felveszem az adattáblát, ahová elejtettem, amikor Bishop megtámadott.

Hátborzongató üvöltés visszhangzik a távolban. Egy pillanattal később egy újabb hívás válaszol rá, és még egy. A hangok az erdőből jönnek, amely felé Dr. Lucian esztelenül bolyong.

- Távoli idegenek - mondja Addom. - Nemsokára itt lesznek. Itt az ideje, hogy eltűnjünk innen.

- Gyere, kicsikém - mondja Hasker. - Majd én viszlek.

Lehajol, hogy a hátára mászhassak, én pedig átkarolom vastag, erős nyakát.

- Szeretlek - suttogom a fülébe, és érzem, hogy hatalmas szíve egy kicsit gyorsabban kezd dobolni.

- Kapaszkodj erősen - morogja. - És ne engedj el.

- Soha nem foglak - suttogom. - Ígérem.

Elindulunk, észak felé, a város felé. Hazafelé.