Hősakadémia - Társulás

XXXIV. fejezet: Ördögfiókák

Tokoyami Fumikage határozott léptekkel haladt előre. Fekete cipője egyenletesen szelte a murvás ösvényt, amin sétált. Egy előzetesen lebeszélt találkozó helyszíne felé tartott, amit a Dúvad osztag tagjával beszélt le. Hamarosan meg is látta őt a fűben ücsörögni. A lány jókedvűen dúdorászott, mellé a fejét ingatta, de mindezt abbahagyta, mikor feltűnt neki a UA-s közeledte.

– Szia! – ugrott fel ültéből Málna. – Csudijó, hogy eljöttél.

– Szia! – viszonozta a köszöntést. – Részemről a megtiszteltetés.

– Akkor mehetünk is – Málna sarkon fordult, és elindultak ketten a JURTA I. irányába.

A nyuszilány elég lendületes iramot diktált, így elég hamar átlépték a küszöböt, majd szélsebesen betoppantak a legközelebbi szabad felvonóba, amiben még az ajtó csukódása előtt felcsendült a liftes zene.

Weeheeheehee dee heeheeheehee weeoh aweem away
Weeheeheehee dee heeheeheehee weeoh aweem away

In the jungle, the mighty jungle
The lion sleeps tonight
In the jungle the quiet jungle
The lion sleeps tonight

Wee heeheehee weeoh aweem away
Wee heeheehee weeoh aweem away*

Az utolsó rikkantás a dalból már a folyosón szólt utánuk, ahogy a Vadon névre elkeresztelt terem felé hasítottak, aztán bezárult a felvonó ajtaja, ami elvágta a következő szakaszt előlük. Bár már ennyi is elég volt Málnának a dallamtapadáshoz, amitől a Magor még a terem ajtaján átlépve is az ősrégi slágert dúdolta.

– Hogy gondoltad ezt az egészet? – fordult kíváncsian a fiú a nyuszilányhoz.
– Összeeresztjük a kicsikéinket, hogy megnézzük, mit tudnak.
– Azon belül?
– Nincs más.
– Ennyi?
– Ennyi – bólogtott nagyokat Málna.
– Semmi egyéb kikötés? Szabály esetleg?
– Hmmm – mélázott el egy pillanatra a lány. – Ne öljék meg egymást.
– Ehm – köhintett diszkréten a japán. – Ez, azt hiszem, magától értetődő.
– Akkor nem is kell több – virult ki a Magor arca.
– Öhm... Jó – dünnyögte Tokoyami miközben megérkeztek a törpeerdő határához, s az első fáktól úgy három méterre megtorpantak. –  De azért megkérdezném, mégis hogy fogjunk neki a dolognak?
– Egyik beveti magát a fák közé, a másikat meg egy perc késéssel hívják elő, majd utánaeered az elsőnek, aztán a többit rájuk bízzuk. És, mivel neked ez még ismeretlen terep, noha én vagyok a vendég, itt most tiéd lesz az elsőbbség, hogy Sötét Árnyék fel tudjon készülni.
– Értem. Ez nagyon nagyvonalú tőled.
– Ugyan, így fair – hunyorogott Málna Tokoyamira. – Lesz kis ideje a cukiságnak feltérképezni a terepet, ami kiegyenlíti az erőviszonyokat.
– Rendben van. Gyere elő, Sötét Árnyék!

Az elsős parancsára megjelent a látszólag megfoghatatlan, nem evilági jelenés. Málna a lény láttán még lelkesebb lett. Bár nem volt állatias alakjában, sportcipőbe bújt lába úgy topogott, mint mikor bolyhos ember-nyúlbőrbe bújt.
– Juuuj, ha ennek vége, úgy megdögönyözlek majd – csicseregte magasabb hangon Málna, amitől a fiú meg az árnyékszerzet is elpirult.
Tokoyami beparancsolta társát a fák közé, hogy menjen a lehető legmélyebbre, és kezdje el a helyszín megfigyelését. Azonnal bevetette magát, és a tereptárgyak által vetett árnyékoknak hála, még azt sem lehetett látni a földön, melyik ponton van épp a Sötét Árnyék felé vezető út.

Ígéretéhez híven, egy perc elteltével Málna magasba emelte karmos kesztyűt viselő kezét, testébe fúrta, a véroszlop kitört, majd a nyúlbestia finoman huppanva landolt a kavicsos talajon.
– Erre mindig szükséged van? – kérdezte Tokoyami.
– Ühüm. Fréki vacka ott van születésemtől fogva, és egymaga képtelen utat törni puszta hívásra. Nem kell félni, nem olyan csúnya, mint amilyennek látszik.
– Olyan régóta megvan a képességed?
– Igen. Bár sokszor úgy érzem, Fréki több egy egyszerű képességnél.
– Én is ezt szoktam érezni Sötét Árnyékkel kapcsolatban – hunyta le a szemét a madárfiú.