– Nyisd ki a szemed!
Tia repült.
Alatta, akár a sarki tengerek fagyos hullámai, úgy terült el a hófehér felhőkkel szabdalt üresség. Akármerre is nézett, nyoma sem volt földnek. Csupán a bárányfelhős ég létezett és a vég nélküli mélység.
A lány összerezzent, és szorosabbra fonta a karját az őt ölelő férfi körül. A mozdulatában ezúttal nem volt semmilyen hátsó szándék, tényleg megrémítette a magasság és a zuhanás veszélye.
Szerencsére a neirál nem adott okot a kételkedésre. Határozottan, ám mégis gyengéden tartotta karjában a lányt, miközben kitárt szárnyaival mindenféle erőfeszítés nélkül suhant keresztül a felhőtengeren.
Az aranyszínben játszó pompás tollak remegtek ugyan az őket ért széllökések nyomán, de az útirányuk egy pillanatra sem változott meg.
– Hamarosan odaérünk. – A férfi hangja megnyugtatóan búgott, miközben finom mosolyt küldött a lány felé.
Az nem válaszolt, csupán megszeppenve bólintott. Tehetetlenség és kiszolgáltatottság járta át a szívét. Nem volt hozzászokva ezekhez az érzésekhez.
Nagyot sóhajtott, majd a szemét lehunyva közelebb bújt a férfihez. Érezte, ahogy az izmos karok szorosabbra záródnak körülötte. Az igazat megvallva cseppet sem bánta a dolgot.
Néhány perc múlva a szárnyalásuk valóban lelassult, majd hamarosan ereszkedni kezdtek. Tia érdeklődve nyitotta ki a szemét, kíváncsi volt, hogy ezúttal milyen helyre repítette el az álma.
Merthogy álmodott, abban egészen biztos volt.
Egyre kevésbé viselték meg ezek a különös jelenések, és egyre inkább tudatában volt minden korábbi emlékének is. Ahogy az is rémlett neki, hogy nemrégiben valóban repülni készült, csak éppen azt nem az Ő oldalán tervezte megtenni. Mondjuk eszébe sem jutott volna panaszkodni a változás miatt.
Lassan és puhán értek földet, a lány talpa ezúttal hűvös hamut érintett.
Egy szigeten voltak, mégpedig kétségkívül az égvérűek lerombolt birodalmának egykori határain belül. Tia felismerte a világos mészkődombok lankás vonalait, és a levegő is másnak – tisztábbnak – érződött errefelé, mint a felhővárosok közelében. Na és persze ott volt a pusztítás összetéveszthetetlen bizonyítéka is.
A szürke hamu.
Ennyi maradt az egykori dús legelőkből és buja erdőségekből. Egy kíméletlen háború szomorú mementója, egy letűnt, jobban mondva eltüntetett civilizáció felégetett maradványa.
Tia megborzongott, és rögtön szorosabbra vonta maga körül a vállára boruló ezüstszürke köpenyt.
Örült neki, hogy az előző álmokhoz képest ezúttal legalább kicsivel praktikusabb ruházatot viselt, bár a lágy esésű, hosszú, fehér tunika és a csizma hiánya ezúttal is feszélyezte.
– Miért hoztál ide? – kérdezte a szárnyait összezáró neiráltól.
A férfi fehér és aranyszínű egyenruhát viselt. Tia rögtön felismerte rajta az égvérűek legkiválóbb harcosait tömörítő rend szimbólumát. Ennek láttán újra kirázta a hideg, ám most kellemetlen érzések párosultak hozzá.
– Miért hoztál ide? – ismételte meg a megválaszolatlan kérdést.
Érezte, hogy a kelleténél több harag és feszültség bujkál a hangjában. Talán a halott hely taszító aurája, talán a férfi katonai viselete tette. Ő sem értette igazán. Kicsit el is szégyellte magát, és mikor a neirál a háta fölött ránézett, gyorsan el is kapta a tekintetét.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Gréger Csaba - EPICA
Romantizm„Egy kém és egy testőr. Két ellenséges világ. Egy halálra ítélt szerelem. És egy lehetetlen küldetés." Tia a Birodalmi Kémhálózat fiatal reménysége. Árvaként nőtt fel, az elmúlt huszonhárom év minden percét a kiképzésének és a szolgálatnak szenteli...
