Gréger Csaba - EPICA

Egy

„Térj vissza..."

Tia szörnyű fejfájással ébredt. Úgy érezte, mintha azok az átkozott szirénák egyenesen a koponyájában zúgnának.

Nagy nehezen feltápászkodott, miközben mindkét tenyerét a fülére szorította, mintha csak az ért volna bármit is a mágikusan felerősített, vércseként vijjogó hanggal szemben.

A barakk fekete acélfalaira kísértetszerű árnyékokat vetett a manalámpa hideg fénye, a lány egy ideig elmélázva nézte remegő táncukat. Aztán megpaskolta az arcát, hogy végre magához térjen. Talán még kicsit erősebbre is sikerült az „ébresztés", mint kellett volna...

A lány végignézett magán.

Megnyugodva látta, hogy nyoma sincs holmi fehér selyemruhának – vagy ha már itt tartunk, bármi másnak, ami fehér.

A Birodalmi Informátor Ezred ébenfekete, ruganyosan testhez tapadó egyenruháját viselte. Az öltözetet különleges, bőrhöz hasonlatos, de mesterségesen előállított anyagból készítették, és számos hasznos tulajdonsága közül a legfontosabb az volt, hogy szinte egyáltalán nem gátolta a viselőjét a szabad mozgásban. Hiába, a magiko-technikusok rendje valóban kiválóan értette a dolgát.

Tia kiáltozás hangjára lett figyelmes: valahol a távolban ideges parancsszavak harsantak fel.

– Ez nem lehet gyakorlat – mondta ki hangosan is az elméjébe hasító, riasztó gondolatot.

Szitkozódva a priccséhez ugrott, és sietősen magára csatolta a felszerelése részének számító fekete övhálókat. Kettő került a derekára, kettőt pedig a vállán vetett át, hogy aztán az apró rekeszek sokaságával ellátott szíjak a háta közepénél keresztezhessék egymást.

A barakk súlyos acélajtaja éktelen döndüléssel csapódott ki. Odakint éles fények villództak, a dísztelen szoba falán remegő árnyalakok egy szempillantás alatt váltak semmivé.

Az ajtóban egy férfi állt.

Tiához hasonlóan ő is a kémek kígyóbőrszerű egyenruháját viselte, ám a nyakát borító ezüst rangjelzések egyértelművé tették, hogy a lánnyal ellentétben ő nem csak néhány hónapja hagyta el az Akadémia padjait. A férfi nem lehetett több negyvenesztendősnél, bár cserzett bőrű, szikáran beesett arca, horgas orra és tar halántéka többnek láttatta őt valódi koránál.

Feltűnően apró, sötét szemében dühös fény csillant, ahogy a még mindig szedelőzködő lányra nézett.

– A homályra is, szedd már össze magad, Kölyök! Megtámadtak minket – fortyant fel.

– Megtámadtak? De hát ki...? Hogyan...? – Tia alig jutott szóhoz a meglepetéstől.

Az igazat megvallva még mindig kábult volt kicsit a különös látomástól. Azt is nehezen tudta eldönteni, hogy még mindig álmodik-e, vagy ez már tényleg a valóság. A férfi soron következő kiáltása azonban egyszer és mindenkorra észhez térítette, és a szemét megdörzsölve sietősen a rangidős tiszt után eredt.

Az lesújtó pillantást vetett rá, és összeszorított fogai között mérgeskígyóként sziszegte neki:

– Ez amatőr munka volt, Tia. Egy ilyenért pedig akár az életeddel is fizethetsz a terepen. Mi van veled, Kölyök?

A lány lesütött szemmel rázta meg a fejét. Maga sem értette, mi történik vele. Minden olyan zavaros és homályos volt. A gondolatai még mindig el-elkalandoztak, újra és újra a varázslatos vízesés képe jutott eszébe. Na és persze a repülés a neirál karjaiban.