Gréger Csaba - EPICA

Hat

„Térj vissza..."

„A Homályba is..."

Ez volt Tia első gondolata, ahogy fájdalmas szisszenéssel a tarkójához kapta a kezét. A látása homályos volt, de még a szemére boruló fátyolon át is érzékelte, hogy ujjbegye vörösre változott.

„Vér. Remek. Ezúttal tényleg alaposan bevertem a fejem."

A tetőtől talpig páncélba burkolózó Eldrian arca volt a következő, amit meglátott. Küldött egy erőtlen mosolyt a férfi felé, az álmának minden egyes pillanata meglehetősen élénken élt még benne.

– Jól vagy? – hallotta tompán a neirál aggódó hangját. Úgy tűnt, nemcsak a látásával, de a hallásával is akadtak gondok. – Egyszer csak összeestél, mint aki alól hirtelen kihúzták a talajt.

– Tulajdonképpen pontosan ez történt – nyögte a lány maga elé, miközben megpróbált feltápászkodni.

– Hogyan? – Eldrian értetlenül nézett rá. Most újra ridegebbnek hatott az arca, nyoma sem volt már a korábbiféktelen érzelmeknek.

„Már ha tényleg megtörtént. Vagy egyszer meg fog történni. A fenébe is, nem tudom..."

– Nem érdekes – válaszolta Tia. – Csak össze vagyok zavarodva kicsit.

Eldrian hosszasan nézte őt. Végül elkapta a tekintetét, és helyette inkább a padlót borító márványköveket kezdte vizsgálgatni. Látszott rajta, hogy erősen vívódik magában.

– Igen, én is – motyogta, mikor újra a lányra sandított.

Tiának időközben sikerült legalább annyira összeszednie magát, hogy képes legyen támogatás nélkül is megállni a lábán. Jelen helyzetében már ezt is komoly fegyverténynek érezte.

– Én... emlékszem rád – folytatta a férfi, zavarodottan rázva a fejét. – De hogyan lehetséges ez? Hiszen csak egyetlenegyszer találkoztunk, a felhőváros utcáin. De én nem csak arra emlékszem.

Tia önkéntelenül nyúlt újra a sajgó tarkójához, hogy aztán fintorogva vizsgálja az ujjain elkenődő vércseppeket. Ismét a férfira nézett. Még mindig meglepődött azon, hogy Eldrian mennyivel magasabb nála.

– Hát éppen ez az – mondta feszengve. – Hogy nem csak egyszer találkoztunk. Annál sokkal többször. Tudom... mert átéltem. Veled együtt...

Ekkor a folyosó túlsó végéről egy kiáltás hangzott fel.

– Kapitány! Kapitány?

Eldrian ismét értetlenül megrázta a fejét. Néhány pillanat erejéig még az arcát is a tenyerébe temette.

– Nem lehetséges. Kizárt. Ennek az egésznek nincs semmi értelme...

Tia egyszerre céltudatossá vált. Érezte, hogy egyre közelebb jár a férfi meggyőzéséhez. A vonásai kisimultak, sötét szemében fény csillogott.

Előrenyúlt, és megfogta a kezét. Eldrian szeme tágra nyílt, újfent beleborzongott az érintésébe.

– Eldrian! Hidd el, lehetséges! – A lány határozott volt. – És bár nem tudom miért és miként, de igenis van értelme. Sőt, minden dolog közül csakis ennek van igazán értelme!

A férfi nem volt képes válaszolni. Még mindig a kétségei által kínozva figyelte. Ő pedig állta a tekintetét. Még csak nem is pislogott, minden egyes pillanatot fel akart használni arra, hogy tudassa Eldriannal, hogy amit lát és érez, az a valóság.

Hogy ők ketten összetartoznak, bármekkora őrültségnek is hangozzon most ez az egész.

– Kapitány! – visszhangzott újra a folyosón. Eldrian megremegett, az arca pedig sziklaszilárddá vált.