Gréger Csaba - EPICA

Kettő

„Térj vissza..."

„Informator... Informator! Figyel rám, Informator?"

Tia megrázkódott, majd pislogva pillantott fel.

Sötét, hideg tekintetek kereszttüze vetült rá. Kótyagos fejjel nézett körbe. A Dictatum termében volt, mellette hozzá hasonlóan parancsra váró rendtársak ültek. Mind őt bámulták meglepetten vagy éppen ítélkezően.

– Talán untatja a feladat, Informator? – hajolt előre a mahagóni asztal mögött ülő, ősz hajú kémmester. A hangjának éle jobban vágott, mint a legkiválóbb beretva.

A lány nagyot nyelt, majd kihúzva magát sietősen megrázta a fejét. A nagymester rámeredő tekintetével kínozni lehetett volna. És talán nem is állt most olyan messze attól, hogy ez valóban bekövetkezzen.

– Elnézését kérem, Magnus Magister! Embert próbáló küldetésről értem vissza az éjjel – hadarta a csizmája orrát szemlélve.

Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha inkább nem is néz az öreg kémmesterre. A taktika beválni látszott, a férfi ugyanis egy megvető morgás után folytatta az eligazítást.

– Tehát, ahogy az imént már mondtam – ekkor lesújtó pillantást vetett Tia felé –, párokban fognak dolgozni. Lehetőség szerint egy mester fokozatú Informator mindig lesz a csapatukban.

Ekkor sokatmondóan megköszörülte a torkát, majd újra a lány felé sandított. – Ahogy említettem, lehetőség szerint. Ez alól ugyanis kivételt képeznek azok a párosok, ahol mestervizsga előtt álló tanoncok vesznek részt. Ők egy másik mesterjelölttel fognak összekerülni.

Tia erre felkapta a fejét, és újra körülnézett a jelenlevőkön. Végigvette, hogy kik voltak azok, akik hozzá hasonlóan a végső vizsgájukra készülnek. Szerencsére jól ismerte a jelölteket, egytől egyig kiváló felderítők és harcosok voltak...

Aztán a tekintete találkozott Casparéval.

„Ne, csak azt ne! Az ősök szellemére kérem, csak őt ne!"

A még mindig fiús arcú, ébenfekete hajú férfi rávillantotta hibátlan bájvigyorát. Tia elkapta a fejét, miközben mindenfélének elhordta magában azt az arrogáns ficsúrt.

­A nagymester a párok neveit olvasta fel éppen. A rezzenéstelen arcú kémmesterek szó nélkül fogadták a melléjük lépő ifjabb – és jól láthatóan megilletődöttebb – informatorokat.

A lány érezte, hogy figyelik, ám ezúttal nem Caspar szemtelenül jóképű arca nézett vissza rá, hanem egy ősz halántékú Magisteré.

Jól ismerte a férfit, aki egykoron a saját kiképzőjének, Lariusnak a mestere volt. Mély ráncokkal barázdált arcáról hidegkék szempár meredt egyenesen a lányra.

Tia bólintott az öreg Asaccis felé, aki erre szintén egy biccentéssel válaszolt. A lány tudta, hogy számára a küldetésnek jóval nagyobb a tétje annál, mint hogy elnyeri-e végre a kémmesteri címet. Neki ugyanis a tanítóját is meg kellett bosszulnia.

Már majdnem négy év telt el azóta, hogy Tarrana városát felbolygatta az égvérű szabotőrcsapatok támadása. Sokan estek el aznap, az életüket adták azért, hogy megállítsák a Halhatatlan Herceg menekülését. Ám végső soron a semmiért haltak hősi halált. Annak az átkozottnak ugyanis nyoma veszett.

Tiát azóta is kínzó bűntudat gyötörte a döntése miatt. Tisztában volt vele, hogy ő az oka Larius vesztének. A férfi ragadozómadárhoz hasonlatos arca azóta is rendszeres vendége a rémálmainak, amik szinte mind ugyanúgy végződnek: a lány halálával.