Gréger Csaba - EPICA

Hét

„Térj vissza..."

Az álom azonnal tovasiklott a szavak hatására. Mindaz, ami maradt utána, egy összetört élet és sebzett valóság volt. Egy olyan valóság, aminek Tia nem is akart a részese lenni.

„Caspar..."

A lány tudata lassan visszatért a mostba, bár mindent megadott volna azért, hogy máshol legyen. Az emlékképek, amik könyörtelenül árasztották el az elméjét, újra és újra összezúzták a lelkét.

„Miért? Miért tetted, te idióta? Miért nem tudtál csöndben maradni, legalább most az egyszer az életedben? Miért volt fontosabb számodra a Birodalom szava, mint a saját életed? Hogy hagyhattál így itt engem? Egyedül, örökre megsebezve, összetörve..."

– Tia – szólította egy ismerős, lágy hang. – Tia, kérlek, térj magadhoz!

A lány szemére hályogként simult a keserűség párás fátyla. Látta, ahogy Eldrian fölé hajol. Égkék tekintetében gyengédséget és együttérzést látott, de most ez sem tudta vigasztalni.

Caspar nem létezett többé. Úgy érezte, hogy az utána maradt ürességet senki és semmi sem fogja már betölteni.

A gyász kemény ellenfél. Nincs menekvés előle, ha egyszer megragad, soha többé nem enged el. Csak megszokni lehet idővel, teljesen elkergetni nem.

– Tudom, hogy nem ez a legjobb pillanat, de beszélnünk kell.

A lány felült, és beletörölte a szemét a ruhaujjába. Szüntelenül szipogott, de ennek ellenére is igyekezett olyan erősnek mutatni magát, amennyire csak tudta.

Lehet, hogy egyedül maradt, de megfogadta, hogy nem adja egykönnyen magát. Harc nélkül biztosan nem.

– Mi az? – Nyugalmat erőltetett magára, habár a szeme elárulta, mit érez igazából.

A kapitány, látva a lány fájdalmát, elfordította a fejét és úgy válaszolt.

– Bármennyire is próbáltam meggyőzni, Morvan Herceg hajthatatlan. Továbbra is úgy véli, hogy ellenség vagy és szabotőr. Hogy veszélyt jelentesz rá és így az egész népünkre is.

– Kedves egy fickó ez a te herceged – morogta Tia, a hangjából sütött az őszinte megvetés. – Igazságos vezér, aki méltó az emberek imádatára. Nem is csodálkozom rajta, hogy ilyen nagy lelkesedéssel véded őt.

A férfi nem sértődött meg a lány gúnyos szavaitól csak szomorúan megrázta a fejét.

– Attól tartok, nem érted. A fogságban töltött hosszú évek elmélyítették a gyűlöletet a szívében, és végletessé tette a látásmódját. Nem ismeri fel az árnyalatokat, most már csakis feketében és fehérben képes gondolkozni.

A lány unottan hallgatta Eldrian monológját. Semmiféle megértés nem maradt a szívében a herceg irányába. Igazság szerint, még csak nem is érdekelte semmi, ami vele volt kapcsolatos. Hallani sem akart a férfiról.

Úgy döntött, hogy inkább alaposabban körbenéz a félhomályos cellában, ahol tartották.

Kísértetiesen hasonlított az előzőhöz, éppen csak kicsit volt komfortosabb annál. A lány tekintete megakadt a nehéz vasajtóba vágott apró ablakon. Feltűnt neki, hogy eddig éles fény szivárgott be azon, de most mintha valami eltakarta volna a fényforrást. A cellában egyre sötétebb lett.

– Tia... – mondta a férfi elgyötörten.

A bal kezével megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott. A lány látta rajta, hogy megszólalni is nehezen tud.