Gréger Csaba - EPICA

Öt

„Térj vissza..."

„Tia... Tia... Tia!"

– Tia!

A lány az ordítás hallatán szinte pánikban ébredt fel. A feje hasogatott, mint ilyenkor általában. Panaszosan grimaszolva temette a tenyerébe az arcát, miközben ujjaival a halántékát kezdte masszírozni. Szokás szerint persze ez sem segített semmit.

­– A homály harapjon abba a formás kis hátsódba, Tiana var Orlos! Térj már végre magadhoz!

Tia arcára mérges fintor ült ki. Ám ugyanolyan gyorsan el is tűnt onnan, mikor tompa elméjének végre sikerült felfognia a fájó valóságot, hol és kivel is van éppen.

– Caspar – mosolyodott el, habár még mindig nagyokat pislogva igyekezett megtalálni a férfit a tekintetével.

­– Hát élsz?!

­– Aha, élek. Kösz a kedves kérdést! Mondjuk ennél kicsivel többre számítottam tőled, de hát úgy tűnik, most már végérvényesen ilyesmikkel kell beérnem...

A lány elkezdett feltápászkodni. Boldogan nyugtázta, hogy ezúttal semmije sem volt megbilincselve vagy leláncolva. Ám mikor sikerült összeszednie az erejét annyira, hogy jobban is körülnézhessen, a lelkesedése azonnal alábbhagyott.

Nem voltak egyedül. Rajtuk kívül még három másik alak is tartózkodott a helyiségben – mégpedig ezüst páncélban, halványkék köntösben, a kezükben pedig fényesen csillogó alabárddal.

„Átkozott égvérűek" – morogta a lány magában.

Aztán el is szégyellte magát. Azonnal eszébe jutott Eldrian, és valahogy máris túlzottan faragatlannak találta az iménti gondolatát. Mióta annyi időt töltött az álmaiban a férfi társaságában, apránként elkezdett mindent más színben látni.

És egyébként is, ha igazán őszinte akart lenni magához, Caspar és ő ijesztően sokban hasonlítottak a Halhatatlan Herceg talárját viselő harcosokra. Ugyanúgy hűségesek voltak a saját nemzetükhöz, valamint egy felsőbb eszméhez, jó katonaként pedig tették, amit tenniük kellett. Soha meg sem kérdőjelezve a parancsok helyességét.

A lány tekintete ekkor találkozott az egyik testőrével, aki a sisakrostélya alól figyelte őt. A férfi arca komolynak és céltudatosnak tűnt.

„És meglepően fiatalnak" – ismerte el a lány.

Kezdett hozzászokni ahhoz, hogyha Eldrian népéről van szó, nem igazán bízhat a látszatban, hiszen az égvérűek ránézésre nem nagyon öregedtek.

Az őr azonnal elkapta a tekintetét. Az arcizmai egészen megfeszültek, úgy meredt maga elé.

Tiát meglepte, hogy a férfi mennyire zavarba jött attól, hogy csupán egy pillanatra farkasszemet néztek egymással. A testőr láthatólag azóta is kényelmetlenül fészkelődött a páncéljában, kétségbeesetten próbálva megőrizni a maradék hidegvérét – és méltóságát.

A lány ennek hatására eltöprengett. Gyerekkora óta megállás nélkül azt hallgatta a tanítóitól, hogy az égvérűek mind veszélyes vallási fanatikusok, akiknek egyetlen céljuk, hogy káoszba fullasszák a birodalmat, és anarchiát robbantsanak ki.

Azonban minden köztük töltött perccel kezdett egyre inkább kételkedni ezeknek a szavaknak az igazában.

A vele szemben álló férfi egyáltalán nem látszott kegyetlen gyilkosnak. Sokkal inkább tűnt egy zavart ifjúnak, akit köt a hűségesküje, na és a becsülete. Emiatt pedig – ha egyetért vele, ha nem – kénytelen azt tenni, amit parancsoltak neki.