Gréger Csaba - EPICA

Négy

„Térj vissza..."

Sötétség. Fájdalom. Még több sötétség. És még több fájdalom.

Panaszosan nyögött fel, az oldalába kibírhatatlan kín hasított. Akaratlanul is oda kapta volna a kezét, ám az meg sem mozdult.

A lány zihálva nyitotta ki a szemét. Ez sem segített azonban semmit, továbbra is csak sötétséget látott maga körül.

­Aztán lánc csörgését hallotta, amiből rögtön megértette, hogy miért is nem tudja használni a kezét. A földön feküdt, a teste alatt nedves, hideg kő tapintását érezte.

Nehézkesen átfordult az oldalára, habár sírni lett volna kedve az újra rátörő fájdalomtól. Egy-két bordája minden bizonnyal megrepedhetett, vagy akár el is tört a becsapódástól. És ha ez nem lett volna elég, még arra az elkeserítő tényre is rá kellett döbbennie, hogy nemcsak a csuklóját, de a bokájánál is összeláncolták.

Tia hangosan szitkozódni kezdett. Egy pillanatra elhomályosította az elméjét a kétségbeesés, és újra rátört a sírhatnék. Végül sikerült megemberelnie magát, és már csak a panaszos szipogása árulta el, hogy milyen nyomorultul is érezte magát.

„Szedd már össze magad! Elvégre is már egy Mamba-osztagos kémmester-jelölt vagy, nem pedig egy copfos kislány!" – korholta magát.

Ennek ellenére a gondolatai továbbra is sötétek maradtak. A nyirkos padlón fekve, magányosan és összetörten valahogy egyszerre már cseppet sem tűnt annyira valószínűnek, hogy valaha is leteszi azt a bizonyos mestervizsgát...

– Ti... Tia... – Valahonnan a feketeségből egy erőtlen hang szólalt meg, kiszakítva a lányt az önsajnálatból.

­– Caspar! – kiáltott fel Tia meglepetten – vagy legalábbis kiáltott volna, ha a hangja nem lett volna neki is ugyanannyira gyenge és rekedtes. – Hát élsz...!

– Aha, talán. Még. Vagy nem is tudom, minek nevezzem ezt – hangzott a férfi szokásosan gunyoros válasza.

Ez most kivételesen mosolyt csalt a lány arcára. Egyetlen pillanat alatt visszatért a szívébe a remény. Hatalmas megnyugvással töltötte el, hogy nincs egyedül.

­– Mennyire sérültél meg? – hadarta. – Te is meg vagy kötözve? Képes vagy mozogni? Egyáltalán látsz valamit ebben az átkozott sötétben?

­– Hé, hé! Lassan a testtel, szépségem! Egyszerre csak egy kérdést, ha lehetne! Egyelőre annak is örülök, hogy kiköhögtem néhány mondatot. Te meg erre rögtön kisregényt várnál tőlem.

Tia hallotta, ahogy Caspar fájdalmasan felnyög. A hangok alapján valószínűnek tartotta, hogy éppen megpróbál feltápászkodni. A lánccsörgésből arra következtetett, hogy sikertelenül.

­– Őszinte leszek veled, Ti – szólalt meg újra a férfi. – A helyzet nem túl rózsás. Mondhatjuk úgy is, hogy meglehetősen nagy szarban vagyunk...

Tia önkéntelenül is felnevetett. Caspar nem hazudtolta meg magát – még a legnagyobb kutyaszorítóban is képes volt megőrizni valahogy a humorát. Ez pedig neki is újra erőt adott.

­– Elkaptak minket – szakadt ki Tiából.

Nem igazán tudta, miért érezte fontosnak kimondani a nyilvánvalót, de a szégyenérzet, ami elöntötte, mintha kényszerítette volna erre. Caspar válasza nem is késett sokáig.

­– Őrületesen jó kém vagy, Ti! Nem csoda, hogy te voltál a nagymesterek szeme fénye...

­– Hülye... – morogta a lány maga elé, aztán megpróbálta elterelni a szót.