Gréger Csaba - EPICA

Három

Térj vissza!

„De nem akarok! Egyáltalán nem..."

Térj vissza!

„Hadd maradjak még, kérlek! Olyan csodálatos! Olyan tökéletes!"

– Nem mondom, valaki nagyon érti a dolgát az álmodban.

Tia szeme egyszerre kipattant a gunyoros hangsúly hallatán. Pislogva nézett fel a rámeredő Caspar vigyorgó arcára.

– Aranyos, ahogy beszélsz álmodban, Ti. Beindítja a fantáziát.

A lány egyetlen pillanat alatt paprikavörössé változott. Felkapta az első keze ügyébe akadó tárgyat – egy kovakő volt az –, és a férfi felé hajította. A vállán találta el vele Caspart, aki az ütés hatására felszisszent.

­­– Mi történt? – kérdezte aztán Tia az arcát a tenyerébe temetve.

A mutatóujjaival dörzsölni kezdte a halántékát, remélve, hogy sajgó fejének zúgása kicsit alábbhagy majd. Csalódnia kellett.

– Az történt, hogy elaludtál. Én meg jó társként őriztem a tüzet. Na meg az álmodat. Ugye, milyen romantikus lélek vagyok?

A lány válaszként odavetett kacifántos káromkodása sem törölte le Caspar arcáról a bárgyú mosolyt. Sőt, ha lehet ilyet mondani, csak olaj volt a tűzre.

Tia meglehetősen szégyellte magát az egész helyzet miatt, így igyekezett gyorsan témát váltani.

– Te... Te komolyan tüzet gyújtottál itt, te agyalágyult? – fortyant fel, amikor tudatosult benne, hogy mit is mondott a másik. – Ellenséges földön járunk, ráadásul egy szigorúan titkos küldetésen... Erre te tábortüzet gyújtasz? Elment az a maradék eszed is?

Caspar arcáról végre leolvadt a mosoly. Védekezően emelte maga elé a kezét.

– Nyugi már, hercegnő! Kicsit vissza az agarakkal! – A hangja ingerültebbnek tűnt, mint azelőtt. – Mégis mi a fenét kellett volna tennem? Egyszer csak jött az az átkozott köd, ami ráadásul átkozott hideget is hozott magával. Talán hagytalak volna megfagyni? Egyébként meg valami fény csak kellett, anélkül egy lépést se láttam volna.

­– Mondjuk használhatnál manalámpást ahelyett, hogy füstjeleket küldesz az ellenségnek! Ennyi erővel akár az egész vidéket is felverhetted volna ordítozva, hogy „hahó, itt vagyunk".

Tia felháborodása azonban hamar tovaszökött. Valójában ő is pontosan tudta, hogy a lámpa fénye ugyanannyira veszélyes lenne rájuk nézve. Sőt, ha lehet, még egyértelműbb jelzéssel bírt volna. Hiszen ki más használna manalámpást ezen a vidéken, ha nem a Birodalom katonái?

Arról nem is beszélve, hogy az is igaz volt, amit a férfi a hidegről mondott. Rettentően fázott.

Mindent összevetve valójában inkább hálás lehetett Casparnak. Mikor erre rádöbbent, úgy döntött, hogy megpróbálja kicsit oldani a feszültséget.

– Na és a köd? Jobb már a helyzet annál, mint amikor megérkeztünk?

A férfi sértődött arckifejezéssel vonta meg a vállát, majd körbemutatott a sziklaormon, ahol tábort vertek. Az ég ugyan még nem tisztult ki teljesen, de így is látványos volt a változás ahhoz képest, mikor megérkeztek a szigetre.

A hely, ahova a térmágus varázslata hozta őket, cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Egy apró magányos sziget a felhőtenger hátán, amit főként csupasz kövek és éles hasadékokkal szabdalt sziklák borítottak. Na és persze köd – mégpedig az a makacs, átláthatatlan fajta.