– Nyisd ki a szemed!
Tia sikoltva ébredt fel, mintha a rémálmok sötétlő erdejében járt volna. Egész testében reszketett, a ruháját már alaposan átizzadta.
Megdörzsölte a szemét, remélve, hogy azzal ki tudja űzni onnan a zaklatott emlékképeket. A mellkasát satuként szorító érzés lassan ugyan enyhülni kezdett, de még mindig kapkodva vette a levegőt.
Körülnézett, és egy ideig csak pislogott. Riadtan eszmélt rá, hogy egyre nehezebben tudja megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. Egy pillanatra még azon is elgondolkozott, hogy mi is a valóság valójában. Lehet, hogy éppen az, amit most maga körül lát? Megint minden olyan zavaros volt.
Egy hegytetőn állt. A háta mögött kopár sziklafal szakadt a mélybe. Olyan meredek volt, hogy valószínűleg komoly kihívás lehetett felmászni rajta. Még lenézni is szédítő volt. Egy hegyi út vezetett le a bércről, ami azonban egy szakaszon túl beleveszett a sűrű ködbe.
A lányt elfogta a rémület, ahogy az alant elterülő semmire tekintett. Egészen beleborzongott, szorosabbra húzta magán a vastag gyapjúköpenyt, amit viselt.
De még a rémisztő hegyoldal sem töltötte el akkora aggodalommal, mint mikor a hegytetőn magasodó toronyra tekintett.
Egy komor kőépítmény, melyen nyoma sem volt az égvérűek magasztos építészeti stílusjegyeinek. Sőt, az igazat megvallva Tiát inkább emlékeztette a Birodalom peremvidékén látható puritán épületekre. Csak éppen öregebb volt azoknál. Sokkal, de sokkal öregebb.
Felnézett a fenyegető toronyra, ami szálfaegyenesen tört az ég felé, beleveszve a felhők fehér tengerébe. Biztos volt benne, hogyha a kopottas szürke kövek beszélni tudnának, ezer és ezer történetet mesélhettek volna neki.
A torony nem volt híján ablakoknak, legalább harmincat számlált meg egymás fölött.
„Harminc szint" – nyelt egyet. – „Jó sok lépcsőfok. És talán még annál is több titok."
A tekintete az egyszerű vasajtóra tévedt, melyen zárszerkezetek sora feszült. Ez sem kecsegtetett túl sok jóval. Mintha az ott lakók biztosra akartak volna menni, hogy tényleg senki se juthasson be az épületbe az engedélyük nélkül. És mégis – talán a vakszerencse, talán valamiféle más, sötétebb erőnek köszönhetően –, az ajtó most résnyire nyitva volt. Halvány fény derengett odabentről.
Tia visszanézett a meredek hegyi ösvényre, majd ismét a torony felé fordult.
Különös érzés fogta el: mintha egy fontos döntést kellene meghoznia azáltal, hogy a tátongó mélység, vagy az ég alját karcoló épület felé indul el. Rövid hezitálás után végül az utóbbi mellett döntött.
A félig nyitott ajtóhoz sétált, majd rendkívül óvatos mozdulattal tárta szélesebbre. Meleg gyertyafény világított meg egy kacskaringós lépcsősort, ami a torony felsőbb szintjei felé vezetett.
Lassan és bizonytalanul indult meg felfelé. A lelkét mardosta a kétség, úgy érezte, hogy minden egyes lépéssel messzebbre kerül a korábbi életétől – és ezáltal attól a személytől is, aki mindaddig volt.
„Ostobaság. Ostoba vagy, Tiana" – rázta a fejét mérgesen, és igyekezett racionálisabb észjárást erőltetni magára. Ez azonban csak félig-meddig sikerült. A kétely sötét bogara nem költözött ki a szívéből, szüntelenül mocorgott tovább.
Elért az első lépcsőfordulóhoz.
Egy egyszerűen berendezett kör alakú helyiségbe került. Egy rozoga faasztal, egy régi szék és néhány könyvespolc a falak mentén – ennyi volt a berendezés. Csonkig égett gyertya pislákolt egy kopott fényű réztálcára olvadva. Az egész helyet valamiféle különös, szinte kísérteties hangulat lepte be.
ESTÁS LEYENDO
Gréger Csaba - EPICA
Romance„Egy kém és egy testőr. Két ellenséges világ. Egy halálra ítélt szerelem. És egy lehetetlen küldetés." Tia a Birodalmi Kémhálózat fiatal reménysége. Árvaként nőtt fel, az elmúlt huszonhárom év minden percét a kiképzésének és a szolgálatnak szenteli...
