Leomló falak

1. rész

Alíz

Amikor azt gondoltam, hogy meghoztam életem legnehezebb és legfájdalmasabb döntését, nem hittem, hogy lehetek még igazán boldog.

Miután három hónapig nyalogattam a sebeimet – hol a szüleimnél, hol a barátnőmnél –, vége lett a tanévnek. Jött a nyár és én nem tudtam, mihez kezdjek. Soha nem éreztem magam ilyen elveszettnek. Egy júliusi reggelen a barátnőm, Gréta keltett fel.

– Ébredj Csipkerózsika! – kiabált a szobámba, miután akkora hévvel nyitott be, hogy az ajtó nekivágódott a mögötte lévő szekrénynek.

– Mi bajod? – kérdeztem ordítva. Próbáltam a takaróm alá bújni, de ő volt a gyorsabb és lerántotta rólam. – Normális vagy? Mit üvöltesz hajnalok hajnalán?

– Tessék? Tudod te mennyi az idő? Honnan is tudhatnád, hiszen két napja még az orrodat sem dugtad ki a takaró alól – mondta tovább a magáét. – Nem csinálhatod ezt tovább! Érted? Ez nem te vagy! Az az Alíz, akit én ismerek már rég felállt volna, felvette volna a kesztyűt és továbblép.

– Hagyd abba! Nincs kedvem az okosságaidhoz. Menj ki! Kérlek! – kértem, miközben összegömbölyödtem. Ekkor odalépett az ágyamhoz, leült a szélére, én pedig hátat fordítva neki, a fal felé fordultam.

– Ne csináld, drágám! Muszáj összeszedned magad – mondta sajnálkozva. – Nem teheted ezt magaddal.

Erre a mondatra újra a könnyeimmel küszködtem – amiket sajnos még mindig nem tudtam megfékezni –, így halk zokogásba kezdtem.

– Ezt te nem érted – nyökögtem két szipogás között. – Mégis minek? Kinek? Hmm? – Ő semmit nem szólt, csak bátorítóan a vállamat simogatta.

– Alíz, ne csináld!

– Nincs kinek, érted? Megmondanád, mihez kezdjek ezek után? – Felé fordultam, miközben felemeltem a hangom. – Szerinted mégis mit kellene tennem? Itt vagyok 38 évesen, és nincs semmim. – A mondatom végén már jóformán üvöltöttem, az újra felébredő elkeseredettségtől.

– Ez nem igaz – mondta halkan. – Mi itt vagyunk neked. A szüleid is támogatnak, és én is itt vagyok. – Simogatta meg a könnyes arcom. – És ma vár egy kis meglepetés – mondta egyre nagyobb mosollyal az arcán.

– Na, azt már nem! Megint te és a meglepetéseid! – duzzogtam, miközben kikászálódtam az ágyamból, ami nem volt egyszerű.

– Még azt sem tudod, milyen lesz. Nem viszlek sehova, megígérem. Csak azt kérem, hogy menj, zuhanyozz le, vegyél fel valami kényelmeset, addig én a nappaliban várlak.

– Feltétlenül szükség van erre? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.

– Nem, de én nagyon szeretném – nézett rám a kis őzike szemeivel. Tudta, hogy erre soha nem mondanék nemet. Sokat köszönhettem neki. Már gyerekkorunk óta – lassan harminc éve – a legjobb barátnők voltunk.

– Oké, oké. Rendben. Csak ne nézz így rám! – mondtam feltartva mindkét kezem.

Erre olyan mosolyt villantott, hogy nekem is megrándult az ajkam. Mosolyogni még nem tudtam. Ahhoz túl sok és túl nehéz döntéseket kellett meghoznom, és nem csak három hónappal ezelőtt, hanem már előtte is.

Gréta kiosont a szobámból, én pedig összeszedtem a szétszórt szennyes ruhákat a padlóról, majd a szekrényemből kivettem egy melegítőt és egy jobb napokat látott pólót, aztán elmentem fürdeni, ahogy kérte.

Akkor még nem sejtettem, hogy az életem gyökeresen megváltozik – olyan fordulatot vesz, amire soha nem számítottam.

A fürdőbe lépve felkapcsoltam a villanyt és újabb sokkot kaptam. Belenéztem a tükörbe... Nem kellett volna. Az utóbbi időben valóban nem néztem ki jól. Na, nem mintha valaha is elégedett lettem volna magammal, de ez a mostani ábrázat már tényleg túlzás volt. Igaza volt Grétának, ideje volt összeszednem magam. Túl kellett lépnem az elmúlt évek eseményein és meg kellett próbálnom újrakezdeni az életemet.