Leomló falak

2. rész

Ryan

Péntek este. A szokásos sör a haverokkal, Joe bárjában. Jasonnel és Tommal a megszokott helyünkön ültünk, és kerestük a következő áldozatunkat. Már ami engem, meg Jasont illetett, mert Tom a rendesebb fajtából való. Valamikor én is abba csapatba tartoztam, de az utóbbi négy évben.... Hát hogy is mondjam... Nem igazán voltam önmagam.

– Kértek egy újabb kört? – billegett oda a mai aktuális cicababa, felébresztve a merengésemből. Mindig elcsodálkoztam, hogy honnan szedte Joe ezeket a lányokat. A mai lány – Kate –, talán, ha volt húsz éves. De istenem, milyen dögös! Az egyenruhájuk része egy fekete miniszoknya, meg egy fehér testre simuló póló a bár lógójával. Na, de a lényeg! Egy olyan magas sarkúban egyensúlyozott egy tálcával a kezében, hogy azon csodálkoztam, hogy nem dőlt el benne.

– Naná, Szivi! – vonta magához máris Jason. – Kérünk még egy kör sört, és hozzál valami jóféle whiskey-t is, duplát.

– Máris hozom – mondta a lány udvariasan.

– Lassíts, Jason! – szólalt meg a mindig józan Tom. – Nem akarlak mindkettőtöket hazacipelni.

– Ne aggodalmaskodj már! – förmedt rá a már nem szomjas Jason.

– Látod azt a két kis barnát a pultnál, haver? Jössz? – kérdezte, miközben ő már felállt és elindult feléjük.

Vadászat indul!

Mivel mi már korábban itt voltunk, mint Tom, behozhatatlan előnyre tettünk szert, ami a piálást illeti. Ahogy indulni akartam, a megszerzett lendülettel elvesztettem az egyensúlyomat és meg kellett kapaszkodnom az asztalban, különben Tom ölébe zuhantam volna.

– Hé, Ryan! – ugrott fel Tom, hogy megtartson a karomnál fogva. – Ne csináld, kérlek! – Azzal a jól ismert aggodalommal a szemében nézett rám, amit az elmúlt pár év során már többször láttam, mint kellett volna.

– Hagyjál! – motyogtam, és lelöktem a kezét.

– Mindig ugyanaz a lemez. Nem unod még? –kérdezte némi éllel a hangjában.

Visszafordultam és megmarkoltam a mellén a pólót.

– Mi a faszt avatkozol bele? – ordítottam az arcába.

Tudtam, hogy nem vagyok normális, mert Tom a szarban is velem volt, igazából ő húzott ki belőle, már amennyire hagytam magam. De az alkohol elnyomta a józan eszem, és nem foglalkoztam azzal, hogy megsértem-e a haveromat.

– Igazad van. – Lökött egyet a mellkasomon, hogy távolabb kerüljek tőle, bár vagy egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Igen magasra sikerültem, meghaladtam a százkilencven centit. Mivel azonban az erőmet elvette a kedvenc italom, könnyedén meg tudta tenni.

– Végül is, nem az én dolgom, hogyan teszed tönkre magad. Mindenkinek csak egy élete van – morogta. – Menj, dugjatok meg megint valami kis rüfkét! Attól biztos jobban leszel! – válaszolt durván, majd magamra hagyott.

Igen. Mindenkinek csak egy élete van, de milyen... Összefacsarodott a szívem. Nem akartam megint odakerülni, ahol az elmúlt években voltam. Túl akartam lenni rajta, de egyszerűen nem ment.

– Gyere már, haver – ordított felém Jason. Mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam a következő áldozatom felé. Nem tartom magam nagyképűnek, de sosem kellett nagyon tepernem ezekért a nőkért. A magasságom mellé, sötét színű hajat örököltem apámtól és égkék szemeket anyámtól. Azt hiszem, ez a kombináció megvadítja a nőket.

Mire a pulthoz értem, Jason már a kiszemeltjét ölelgette. Neki sem volt oka a panaszra, bár ő pont az ellentétem volt. Szőke haja és zöld szeme mellett, hasba akasztó volt a dumája. Bármelyik nőről le tudta beszélni a bugyit – körülbelül öt perc alatt. Ebben is különböztünk. Én nem foglalkoztam a csábítással. Már nem. Amikor fiatalabb voltam, másképp gondoltam. Úgy hittem, hogy a nőknek udvarolni kell, a tenyerünkön kell hordozni őket. Meg is tettem. Meghódítottam a legszebb nőt a világon, feleségül vettem, családot alapítottunk. Mint a mesében. Aztán mindent tönkretettem, és azóta csak a szükségleteimnek éltem.