Leomló falak

8. rész

Ryan

– Wow! – csak ennyit tudtam kinyögni. A barátnői ujjongani kezdtek, és én csak ekkor vettem észre, hogy a srácok is csatlakoztak hozzánk.

– Ez ő? – kérdezte Tom, ahogy közelebb jött.

– Igen – válaszoltam vigyorogva, mint egy kanos tini.

– Mit művelsz? – lökött vállon Jason. Még szerencse, hogy a Kicsikém a barátnőivel csacsogott, és nem hallotta Jason rosszalló hangját.

– Mi bajod? – mordultam rá.

– Majdnem itt szexeltetek a tánctéren! És mióta ismered? Öt perce? – kérdezte Jason, mire kérdőn húztam fel a szemem.

Hiszen nem ezt csináljuk minden hétvégén?

Kitalálta a gondolataimat.

– Jó, oké! Tudom, de ő más, igaz? És mit akarsz tőle? – jött közelebb hozzám.

– Semmi közöd hozzá – vágtam rá, majd megragadtam a Kicsikém kezét, lehajoltam hozzá, és megkérdeztem.

– Sétálunk egyet?

Bólintott, így elindultunk.

– Hova mész? – állított meg minket az egyik barátnője. Nem hallottam, mit válaszolt, de úgy láttam, mintha aggódnának. Kicsit feszült lettem, mert egyikünk sem volt gyerek már, el tudtuk dönteni, mit szeretnénk. Különben is, korábban már úgy tűnt, átmentem a képzeletbeli vizsgán. Ezek szerint még nem. Szerencsére néhány pillanat múlva sikerült őket meggyőzni. Ahogy mi távolodtunk, a fiúk már nem is figyeltek ránk, mert csatlakoztak a két lányhoz. Jason azonnal rátapadt az egyikre. Ennyit arról, hogy én mit művelek.

– Persze – jött a válasz a korábbi kérdésemre.

Megfogtam a kezét, és elindultunk kifelé. Annyira passzolt a pici keze az én lapát tenyerembe, hogy nem is akartam elhinni.

Mik ezek az érzések? Azt sem tudom, hogy hívják?

El akarta húzni a kezét, de én rászorítottam.

Azt már nem, nem szöksz el.

Elmosolyogtam magam. Amikor az ajtóhoz értünk, elengedtem, hogy mögé lépve kiengedjem, mert annyian jöttek még befelé, hogy egymás mellett nem fértünk volna el. De hiányzott az érintése, ezért a derekára tettem a tenyeremet. Erre megborzongott, mire megint elmosolyodtam. A bár elé érve megint megfogtam a pici kezét.

– Hogy hívnak?

– Alíz vagyok.

– Beszélsz angolul? – kérdeztem és a kikötő felé fordultam.

– Nem túl jól, de igen.

– Honnan jöttél?

– Mi ez? Kihallgatás? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

– Nem. Csak szeretnélek megismerni – mosolyogtam rá.

– Na, és velem mi lesz? Én sem tudom a te nevedet – szegte fel a fejét.

– Ryan vagyok. Ne haragudj! – néztem rá bocsánatkérőn.

A kikötő felé indultunk kéz a kézben. A nevén kívül semmit sem tudtam róla, de úgy vonzott, ahogy ezelőtt senki az utóbbi években. Nem is tudtam, miről beszélgessünk. Nem akartam rámenős lenni, valahogy éreztem, hogy ő nem olyan típusú. Fél szemmel rápillantottam, de aztán nem tudtam levenni róla a szemem. A szoknyája szélét piszkálta, mint egy tini. Nagyon édes volt, ahogy zavarban jött. Ekkor nyelvével végignyalta a száját, és megharapta a felső ajkát.