Leomló falak

9. rész

Alíz

Amikor hazaértünk a buliból, mindenki elvonult. Szerencsére a csajok bevették, hogy fáradt voltam, mert nem igazán tudtam volna nekik mit mondani. Abban sem vagyok biztos, hogy én mit érzek. Próbáltam elaludni – tényleg –, de mint egy csitri, csak Ryan érintésére, és csókjára tudtam gondolni. Becsuktam a szemem, de megint ő jutott az eszembe. Felültem az ágyon.

Úristen! Mi ez az egész?

Az nem lehet, hogy egy-két csók után ennyire hiányozzon az érintése. Próbáltam győzködni magam, és egy nagy sóhajtással visszafeküdtem az ágyra. Megállapítottam, hogy semmit sem változtam az elmúlt húsz évben.

Ugyanúgy egy pillanat alatt tudok kötődni, akár ismerem az illetőt, akár nem. Hát, ez utóbbira remek példa volt Ryan.

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Reggel, jövés-menésre, sustorgásra ébredtem.

Kikászálódtam az ágyamból, és csak úgy pizsamában kivonszoltam magam és a hasogató fejem a nappaliba. Basszus, azt hiszem másnapos voltam. Próbáltam koncentrálni, amikor a lányok és a két tegnapi pasijuk a konyhából kilépve megtorpantak, ahogy megláttak.

– Jaj, drágám, jól vagy? – kérdezte összehúzott szemmel Gréta.

– Aha. Ők mit keresnek itt? – néztem Adrira. Mielőtt a lányok szólhattak volna, az alacsonyabb lépett felém.

– Szia. Tegnap nem tudtunk bemutatkozni. Tom Peterson vagyok.

– Helló. Alíz. – Tom háta mögé pillantottam, de a szöszi olyan furán méregetett, mintha kísértetet látna. Enyhe megvetést láttam az arcán, de nem tudtam mire vélni. Először az jutott eszembe, hogy nem vagyok felöltözve, de magamra pillantottam, és mindent rendben találtam. Újra ránéztem, és láttam, ahogy Tom meglöki, mintha győzködni kellene, hogy bemutatkozzon.

Mivel haragítottam így magamra?

Fogalmam sem volt.

– Jason vagyok – morgott az orra alatt. – Jason Parker.

– Helló. Alíz vagyok. Mi a helyzet?

– Hoztunk reggelit – újságolta barátságosan Tom.

– Hát, köszi. Én megyek zuhanyozni.

Azzal hátat fordítottam nekik, és úgy tettem, mintha nem szúrt volna szíven a felismerés, hogy Ryan nem volt sehol. Azt gondoltam, neki nem sokat jelentett a tegnapi heves csókunk.

Beléptem a zuhany alá, és a szokásos forróságúra állítottam a vizet. Végiggondoltam, hogy vajon mit ronthattam el, mivel űztem el. De aztán felmérgesedtem.

Miért mindig magamban keresem a hibát?

Az elmúlt tíz évben mindenért magamat hibáztattam, hiába segített Gábor. De a sok kudarc folyton a pesszimista énemet támogatta, nehéz volt a felszínen maradni. De ez most más.

Szedd össze magad!

Ismételtem el többször magamnak, hogy hatásos legyen. Ez semmi nem volt.

Nem számít. Ez nem ronthatja el a következő hetemet. Kiélvezem minden percét, hiszen eddig nagyon jól alakult minden.

Ezzel felvértezve léptem ki a fürdőszobából, felkapva magamra egy rövidnadrágot meg egy laza pólót. Mivel hangos kacagást hallottam a teraszról, biztos voltam benne, a lányok élvezik a finom reggelit az új partnereik körében. Úgy gondoltam, nem zavarok, mert annak ellenére, hogy a zuhanytól felfrissültem, a fura görcs a gyomromból nem távozott, és a kedvem sem volt rózsás.