Leomló falak

11. rész

Alíz

– Látjátok? Klassz nem?

A lányokkal még nem nagyon volt időnk erre sétálni, ha meg itt voltunk, nem jöttünk így ki a végére. Most sötétben látszott, hogy még mindig dolgoznak, pedig már tíz óra is elmúlt. Amennyire ráláttunk, gyönyörű volt. Engem teljesen megbabonázott.

– Nagyon szép – mondta Gréta.

– Ja, nem rossz. Biztos valami felhajtós köcsögé lesz – jegyezte meg Adri gúnyosan.

Ekkor köhintésre lettünk figyelmesek. Mivel a fiúk mindhárman mögöttünk lépkedtek, hátrafordultunk, de ők visszafojtottan nevettek, és nem szóltak.

– Mi van? – kérdezte Adri. – Nincs igazam? – Folytattuk tovább a sétát. – Kinek jut eszébe egy hajó formájú szállodát építeni? Fellengzős barom!

– Nekem – szólalt meg Ryan. Ekkor mindhárman hirtelen megtorpantunk, így a fiúk majdnem nekünk jöttek. Tátott szájjal fordultunk feléjük.

– Micsoda? – Gréta tudott először megszólalni.

– Nekem, vagyis nekünk – pontosított Ryan.

A másik kettő meg ott állt fülig érő szájjal.

– Ez most valami vicc? – ébredt fel Adri is az ámulatból.

– De, nekem azt mondtad, hogy pénzügyi tanácsadó vagy – támadtam Ryannek.

– Igen, a fiúkkal van egy közös cégünk. Jason építész, Tom pedig reklámszakember. Van pár külföldi érdekeltségünk is. Ez az egyik – mosolygott rám kedvesen.

– Az egyik? – jegyezte meg gúnyosan Adri. – Mondtam, fellengzős barom!

– Szeretnétek megnézni belülről? – Mindannyian Jasonre kaptuk a tekintetünket.

– Komolyan? Lehet? – kérdeztem Ryantől miközben a hangomba gyerekes rajongás vegyült.

– Persze, Kicsim! – ölelt át.

A megszólítástól elérzékenyültem. Eddig mindig a nevem szólított. Ettől viszont megszólalt a lelkiismeretem.

Meddig mehetek el, hogy ne bántsam?

Lehet, hogy ő többet akart, de ennek nem volt jövője, hiszen amíg én Magyarországon próbáltam újra talpra állni, addig ő a jó öreg Angliában élte mindennapjait, ezek szerint nem is akármilyen körülmények között. Belém hasított a felismerés: mit akarhatok én egy ilyen fickótól, illetve ő mit akarhat tőlem?

Tényleg nem vagyunk egy súlycsoport.

– Hé! – emelte fel a fejem az államat érintve. – Nincs semmi gond – lehelt egy finom csókot az ajkamra.

Honnan tudja mindig, hogy mi jár a fejemben?

– Tudom – mosolyogtam rá félénken.

Hogy tényleg bebizonyítsa, szorosan megölelt, és egy szenvedélyes csókkal tapasztotta be a számat. Nem tudom mióta falhattuk egymást, de egyszer csak Gréta hangját hallottam.

– Mi lesz? Nem megyünk?

– De, indulhatunk – bújtam Ryan válla alá. Pár perc sétával el is értük az építési területet. Jason szólt a biztonsági őrnek, hogy szeretnénk bemenni.

– Jó estét, Mr. Peterson.

Minket csak később vett észre.

– Uraim! Baj van? Hogy-hogy ilyen későn errefelé?