D.A.S.K.

D.A.S.K #2

Azumi a rajz asztala fölött ült, már órák óta rajzolt, de nem volt elégedett semmivel, ami a ceruzája hegye alatt megjelent. A hajába túrva hátra dőlt a széken és végig simított az arcán. Rugózott a bokáival, talán idegesen, talán csak úgy, talán csak úgy ráfogta, hogy nem volt ingerült. Az volt, nem haladt a munkájával, mert hetek óta az a bizonyos szempár járt a fejében, ami az ismeretlen fiúhoz tartozott. Annyiszor, de annyiszor káromkodott hosszan miatta, de csak nem tűnt el a fejéből.

Azon az estén történt, amikor Dait újra látta a bárban. Akkor többször is találkozott a tekintetük, ami ugyanolyan volt, mint először. Mosolygott, de a szemei szinte sírtak. Miért van ilyen átkozottul fájdalmas tekintete?, kérdezte magától már vagy ezerszer. Rohadtul idegesítette ez, meg az is, amit Dai és a fiúja csinált. Véletlenül meghallotta, hogy mikor végez Dai, de azt nem tudta, hogy visszajön érte a barátja. Akármikor ez eszébe jutott, kirázta a hideg. Fiúja. Még meg is rázta magát. Szóval megvárta Dait, mert szeretett volna vele beszélni. Még egyszer megköszönni a múltkorit. Szükség volt rá? Dehogy. Mégis akarta. Már épp meg akarta szólítani a fiút akkor hajnalban, de megelőzte a barátja. Ha jól értette a nevét, Jonak szólította. Nem is érdekelte különösebben. Így, hogy ott volt ő is, nem ment oda, nem hiányzott neki egy esetleges jelenet. És milyen jól gondolkodott, mert igen kínos lett volna. Azumi végig nézte, ahogy ott a nyílt utcán Jo fogdosta és harapdálta Dait. Sokadjára rázta a hideg azon az estén, de őket látva a fejéről is peregni készült a haja. A fejét mégsem fordította el, vagy hagyta ott a jelenetet, hogy miért, azt nem tudta. Mindig igyekezett kerülni a melegeket, nem tudott velük mit kezdeni. Nem volt otromba, vagy rosszindulatú velük, csak nem tudta kezelni a helyzetet. Attól a jelenettől lefagyott. Különben is úgy érezte magát, mint valami kukkoló. Gyorsan takarásba lépett, amint elvált egymástól a két srác, és elő sem jött, míg az autó el nem hajtott.

Ettől volt most olyan ingerült Azumi. Összekötötte a haját, majd a papír fölé hajolt és rajzolni kezdett. Nem a munkájával foglalkozott, hanem Dai szemeit rajzolta. Ez persze ment, mint a karikacsapás. Mint a villám elkészült egy olyan szempárral, ami szinte beszélt hozzá, ami azt mondta: segíts! Újra hátradőlt és morogva pördült egyet a székkel, teljes fordulatot, mert a következő mozdulata az volt, hogy kitűzte a rajzot a falra épp az asztala fölé. Bemutatott neki és hozzáfogott az eredetei munkájához.

Az egyetem mellett illusztrátorként dolgozott, most épp egy könyv borítóját rajzolta, illetve annak több változatát. Szorította a határidő is. Az mindig. Mindent az utolsó pillanatban adott le, mindenhová az utolsó pillanatban érkezett. Másfelől precíz és megbízható volt, de az idővel sosem volt jóban. Az első vonalat se húzta meg, máris megzavarták. A barátnője lépkedett a szobába, a padló recsegett. Ebben a pillanatban végtelenül idegesítette. A szeme sarkából nézett a lányra, ahogy ruganyos léptekkel közeledett. Virág illat kísérte a mozdulatait, ahogy máskor is. Azumi általában szerette ezt, most viszont zavarta. Ez is. Mély lila színű, ejtett vállú ruhát viselt, ami jól mutatott a szoláriumtól barna bőrén.

- Meg kellene már javíttatnunk – morgott a lány, amint a talpa alatt nyikorgott a padló. – Vagy csinálhatnád te is.

- Nem értek hozzá – vakkantotta Azumi.

- Hát igaz, csak egy szerszámhoz értesz – helyeselt a lány, mire Azumi csak motyogott valamit. – Mi bajod?

- Semmi – morogta.

- Ó, megint el vagy csúszva? Szivi, szedd már össze magad!

- Lehetne, hogy nem dühítesz még te is? – kérdezte a válla fölött.

- Lehetne, de imádom, amikor morcos vagy – perdült mellé, majd ellökte a kezét és az ölébe húzódott, minek nyomán a rövid ruha rögvest a csípőjéig csúzott. Szinte elveszett a szőke ölében.