D.A.S.K.

D.A.S.K. #6

Dai egy cigarettával és egy itallal ült a kicsike erkélyen, háta mögött a sötét hálóval, ahol Jo békésen aludt. Ő nem tudott, Azumi járt a fejében, ahogy egy ideje gyakran. Minden nap gondolt rá, és játszott időnként egy ötlettel, azzal, hogy milyen jó volna, ha Jo csak fele olyan jól bánna vele, mint ez a fura pasas, akit alig ismer. Pedig már naponta felhívta, és beszélt hozzá. Néha csak régi eseteket adott ki magából, volt, hogy egészen friss élményt osztott meg. Ritkán hagyta reagálni Azumit, nem szerette, ha ő is véleményt alkot és azt mondja, hogy hagyja már el végre Jot. Más oka is volt annak, hogy nem hagyta beszélni. Nem akarta hallani a hangját. Azt a hangot, ami mindig a bőre alá kúszott, kényeztette az érzékeit, amitől kimelegedett. Azumi mély, cigarettától enyhén rekedtes hangját, ahogy a nevét mondja. Amikor a saját nevét hallotta a szőkétől, a gyomra mindig megremegett, néha csípő alatt bizsergett is. Ijesztő volt ez az egész Dai számára, mert olyasmit engedett meg magának, ami igazán veszélyes volt. Ha Jo valahonnan tudomást szerezne erről, azt lehet, hogy nem is élné túl. Komolyan arra gondolt néha, hogy Jo ezért megfojtaná. Mégsem tudta megtagadni magától a hívásokat, mert akármilyen rizikós volt, úgy érezte miden alkalommal enyhül az őt gúsbakötő szorítás, amiben él.

Dai mélyet szippantott a cigarettán, majd végig nyalt az ajkán, miközben az orrán engedte ki a füstöt. Épp jól esően zsibbadt a teste az alkoholtól, amit ritkán fogyaszt, de ezen az éjjelen megkívánta. Nem rég még az ágyban hempergett Joval, amit még élvezett is. Jonak jó napja volt, még csak különösebben keményen se csinálta, ez egészen üdítő változatosság volt az utóbbi időben. Dai megint arra gondolt, hogy ha így maradna, nem lenne gond. De tudta ő, hogy ez csak pillanatnyi elmezavar lehet, ami hamar elmúlik majd. Le kéne lépnie, tudta ő, most már magában is végre kimondta, de ahhoz még nem volt bátorsága, hogy hangosan megtegye, akkor is ez már haladás volt. De hová is mehetne? Jo sem engedné el könnyen, valamiért ragaszkodott hozzá. Nem volt ez szerelem, időnként arra gondolt, hogy sosem volt az. Szerette azt hinni, hogy legalább az elején szerette őt Jo, másképp még nagyobb hülyének érezte volna magát.

Dai a hamutálba dobta a cigarettát, kiitta a poharát, majd felállt. Egy pillanatra megtántorodott, amin jót kuncogott, vagyis azon, hogy alig ivott valamit, mégis spicces lett tőle. Visszabotorkált a hálóba, és megállt az ágy előtt. Némi fény beszűrődött, épp annyi, hogy lássa a férfit az ágyban. Az járt a fejében, hogy Jotól nem lehetett elvitatni a tényt, hogy jól mutatott. Jobban, mint mikor összejöttek, akkoriban a haja is hosszabb volt, kevésbé volt edzett. Sokat változott kívül, belül. A külső változásait Dai szerette, a típusa volt valójában. Hirtelen azon kapta magát, hogy Azumihoz hasonlítja. Szöges ellentétben állt a két férfi. Fekete és szőke. Durva és kedves. Jo közel, Azumi távol. És ezen kívül millió más apróság jutott eszébe, amiben különböztek.

Dai feltérdelt az ágyra, halkan nyikorgott alatta, miközben egész közel hajolt a másikhoz. Jo a hátán feküdt, egyelőre nem vette észre Dait, aki alig-alig érezhetően, de hozzáért. A szájával, az ujjaival. Apró csókokat szórt szét a mellkasától a köldökéig, majd mégis elhúzódott. Az alvó oroszlánt jobb békén hagyni. Kiváltképp, mert egészen máshol járt fejben. Valahol a szőke ágyában épp, ami nem volt okos dolog még úgy sem, hogy senki más nem tudott róla, csak ő, hiszen a fejében játszódott ez le. Egy kicsit legyél jobb hozzám! Mondta halkan Jonak, mintha az bármit is hallott volna. Dai elnyúlt az ágyon és óvatosan közelebb fészkelte magát Johoz, de arra figyelt, hogy ne túl közel, azt nem mindig szerette.

Reggel Jo kávéval ült az asztalnál és olvasott a telefonján, a háttérben a reggeli híreket olvasta fel egy kellemes hang a rádióban. Ki volt készítve egy csésze Dainak is, várta, hogy előbújjon. Egész elhűlt már a kávé, mire előkerült, ezen a napon az előadásai később kezdődtek. Dai az asztal felé sétált, miközben ellépett Jo mellett végig simított a vállán. Jo utána fordult, de nem szólt semmit, inkább kortyolt. Dai ivott egy kis vizet, majd visszalépett az asztalhoz, és Johoz hajolva megcsókolta, végül leült a kávéjához. Jo még mindig nem szólt, csak a tekintetével követte a másikat. Nem volt jellemző az ilyen reggel, gyakran nem is találkoztak ilyenkor.