D.A.S.K.

D.A.S.K. # 8

Unalmas liftzene kavargott a hatalmas épületben, mindenhol lehetett hallani, keveredett vele a vásárlók, lézengők beszélgetése. Nem kellene itt lennem. Dai kocogtatta a fényes asztallapot a kezei alatt. Azon lamentált, hogy maradjon-e, vagy menjen haza, és fejezze végre be az ábrándozást. Nehéz volt a feje a múltkori telefonbeszélgetéstől, amit Azumival folytatott. Sokkal jobban tette volna, ha csak panaszkodik egy sort, és nem hagyja, hogy Azumi szóhoz jusson. Pedig ezt akartam. Ha nem vágyott volna olyan átkozottul a szőke hangjára abban a pillanatban, akkor most nem érezné ilyen cefetül magát. Hogy mondhattam neki olyasmit? Dai tapogatta a zsebeit, hogy rágyújtson, de hamar rájött, hogy a plázában ezt nem teheti meg.

Abban a kávézóban volt, annál az asztalnál, ahol akkor ült, amikor Azumival először találkozott. A virágboltot nézte, ahol most is hosszú sor állt, ami nem haladt. Elmosolyodott, közben fogta a villáját és beleszúrt a süteményébe, amit néhány perce még nagyon meg akart enni, most azonban elment tőle a kedve. Az asztalon pihenő telefonjára nézett, a fekete kijelzőre, amin tükröződött a környezet. Nézte a készüléket, mintha várt volna valamire, de igazából csak bambult. Távol járt fejben, nem is tudta pontosan, hogy hol, de zsongott a feje. Most is ott toporzékolt a fejében Jo, Sunny és Azumi. A sorrend mindegy volt, a miértek is, de úgy érezte jó volna, ha végre csend lenne körülötte.

Hirtelen a fekete kijelzőn Azumi arcát látta, mire felkapta a fejét és körbenézett, majd szinte felugrott, mikor felfogta, hogy Azumi ott áll mögötte. A szőke leült vele szemben, mire Dai lehajtotta a fejét. Rég nem beszélt vele, még régebben látta személyesen.

- Megint virágért jöttél? – kérdezte Dai.

- Nem, csak erre jártam, teljesen véletlen, hogy megláttalak. Gyakran jársz ide?

- Relatív – húzta a vállát.

- Nem hívtál egy ideje. Nincs mit megosztanod?

- Az mindig volna.

- Már azt hittem, hogy szakítottál és jól vagy újabban, ezért nem hívsz.

- Tényleg ezt gondoltad? – dőlt hátra a széken.

- Mit kéne hinnem?

- Semmit – rázta a fejét.

Ebben a pillanatban arra gondolt, hogy Azumi nem is értette a legutóbbi beszélgetésüket, és teljesen feleslegesen rágta magát. Dai elmerült a szőke látványában. A fekete pántot nézte a nyakában, aminek a helyében szívesen lett volna most, olyan nagyon közel Azumihoz. Biztos volt benne, hogy átvette már a bőrének az illatát, a melegét. Dai megborzongott erre a gondolatra. Félre pillantott, nem bámulta tovább.

- Fel akartalak hívni, de úgy gondoltam, nem vennéd fel. Sosem fogadtad még a hívásom. Az üzeneteimre sem reagálsz. Megkaptad a címem?

- Meg, igen – bólintotta.

- Ha szükséged lenne rá...

- Gondolod, hogy hozzád mennék? – vágott közbe.

- ...Az utolsó hívásod után, azt hiszem, igen.

Dai elfordította a fejét és az ajkába harapott, mikor felfogta, hogy Azumi tényleg nagyon is értette, mit mondott. Mégis megadta neki a címét, vagy épp ezért? Dai visszafordult és a szőke arcát nézte, ahogy az kedvesen figyeli őt.

- Hogy én mekkora hülye vagyok – nevette halkan maga elé. – Lehet, hogy nem is ez a legjobb szó, de más nem jut eszembe. Ketten is tapossátok a sarkam és bárhol jobb lenne, mint Jo mellett, mégis...

- Szereted őt? – kérdezte hirtelen, most ő vágott Dai szavába. – Más okot nem látok arra, hogy vele élj.

- Hol élnék? Nálad?