D.A.S.K.

D.A.S.K # 3.

Jo a körmét festette, ahogy szokta feketére, szinte alig volt olyan időszak, amikor nem volt feketére mázolva a körme. Szerette úgy is, ha kissé kopott volt, nem zavarta, tulajdonképpen még jól is állt neki. Nem volt rajta semmi más, csak egy piros, feszes alsónadrág, ahogy máskor is, otthon sosem volt túl öltözve. Amint Dai belépett a lakásba, azonnal megcsapta az orrát a körömlakk jellegzetes illata, amit kezdetben szeretett, aztán zavarni kezdte, de mára már hozzászokott. Nagyjából pont így alakultak az érzései is Jo iránt, mióta együtt voltak. Amikor összejöttek, bele volt zúgva, tényleg oda volt érte, ami nem volt különösebben meglepő, hiszen jó fej volt vele, fűzte, a maga módján kedves volt hozzá. Könnyű volt Dait lenyűgözni, ő volt az első fiúja. Jo alapjáraton az a srác volt mindig, aki után megfordultak, nem volt nehéz dolga egy Dai féle naiv fiúval. Rosszfiús küllem, ehhez tökéletesen illő, kissé bajosabb természet, de semmi olyan, ami Dait figyelmeztette volna arra, hogy Jo nem a megfelelő ember számára. A többiekre pedig nem figyelt. Épp szerelmes volt, így más véleménye nem számított. Aztán eljött az az időszak is, amikor zavarni kezdte Jo jelleme, jobban mondva az, ahogy vele bánt, épp olyan szúrós és kellemetlen tudott lenni, mint a fekete színű körömlakk szaga, amikor a kis üvegcsét felnyitják. Joval sem volt gond, míg jobban meg nem ismerte. Amikor kezdte kimutatni a foga fehérjét, Dai összezavarodott és hitegette magát, hogy csak rossz passzban van a kapcsolatuk, Jo maga, és majd helyre billennek. Sok pofonnak kellett elcsattannia, mire elfogadta, hogy ez már így marad, Dai mégis még mindig itt volt és élt a megszokásban. Megszokta a lakk illatát, Jo durvaságát.

Jo felnézett, a zajra, amit Dai keltett, miközben hazaért. Letette a holmiját, leült a kanapéra. Jot figyelte. Néha igazán nem értette, hogy mi történik körülötte. Jo most nem volt különb, mint bármelyik másik férfi, nem tűnt különösebben erőszakosnak sem. Kifejezetten jól mutatott, Dai még mindig szívesen nézte őt, tetszett neki, jóképű is volt, figyelt magára, volt stílusa. Ha kicsit jobban bánt volna Daial, semmi gond nem lett volna.

Jo újra felnézett, miközben visszacsavarta a lakkos üvegcse tetejét, majd hátradőlt és Dai felé bökött a fejével, mire az halványan elmosolyodott.

- Venned kéne már olyan fényre kötős lakkot, annak nincs szaga és tartósabb is – mondta Dai, mire Jo kuncogni kezdett.

- Jobban szeretem a régimódi dolgokat ebben a kérdésben. Van ennek valami feelingje, nem?

- Szaga van – javította ki Dai.

- Régen szeretted.

- Régen mást is szerettem.

- Ó, mi az, amit már nem? – mérte végig Dait.

- Csomó minden van. Az emberek változnak, nem?

- Mitől vagy ma ilyen filozófikus hangulatban?

- Nem akarok filozofálni, csak mondtam – húzta a vállát.

- Éhes vagyok – mondta Jo, mire Dai rágyújtott. – Csinálsz vacsit?

- Készültem – bólintotta. – Ne várj nagy dolgokat, holnap óráim lesznek és tanulnom kell.

- A konyhában, vagy a hálóban ne számítsak desszertre?

- Sosem láttalak süteményt enni, de nem is tudnék készíteni egyet sem. Szóval a válasz az utóbbi.

- Rossz válasz – fújta a körmeit.

- Tényleg tanulnom kéne.

- Ígérem, gyors leszek – nevette halkan.

Dai leütötte a hamut, közben az jutott eszébe, hogy korábban mennyire szerette hallani Jo nevetését, de mostanában már inkább rossz érzést kelt benne, mert általában ez neki később valamilyen formában kellemetlen, talán fájdalmas is lesz.