Álmok fogságában | mia cara II.

tizenkettő

∘✩ 12 ✩∘

Arra kelek fel az éjszaka közepén, hogy sírok. A szobában sötétség honol, egyedül az utcai lámpa halovány fénye szűrődik be vékony csíkban az ablakon. Mellettem az ágyon Violet szuszog, az oldalára fordulva fekszik, és lehunyt szemmel motyog valamit. Nem értem, mit mond, csupán egy nevet veszek ki a szavaiból.

Sam.

Megrázom a fejem, és biztos vagyok benne, hogy csak paranoiás vagyok. Sam arcát látom magam előtt, Sam nevét hallom a barátnőm szájából... Hiába hagyott el a pasim, akarata ellenére mégis sokkal inkább velem maradt.

A telefonom kijelzőjére koppintva nézem meg az időt: négy óra múlt. Valahogyan kiürül belőlem a fáradtság, komótosan kászálódom ki a jó meleg ágyból, és lábujjhegyen lépkedve a fürdőbe megyek. Pisilek, megmosom a kezem és az arcom, majd pár másodpercig a tükörképemet bámulom. Egy elnyúzott, könnyáztatta arc néz vissza rám, a bőröm hófehér és fakó, a szemeim vörösek. Úgy nézek ki, mint aki hónapokon át csak sírt volna. Az igazat megvallva a tegnap este után hasonlóan is érzem magam.

Visszamegyek Violet szobájába, de nem vagyok álmos. A telefonomat a kezembe véve eszembe jut, hogy nem jeleztem anyuéknak, hogy nem töltöm otthon az éjszakát. Szerencsére sikerült elkerülnöm őket, amikor Violet értem jött, és szinte biztos vagyok benne, hogy reggel sem fognak zavarni – mert azt hiszik majd, készülődöm –, mégis úgy érzem, fontos tudatnom velük a hollétemet. Világéletemben az őszinteségre neveltek, és nem akarom, hogy más módon tudják meg, miért nem vagyok otthon. A Sammel való szakításról azonban még nem akarok neki beszélni, ezért csak annyit írok, hogy Violettel csajos estét tartottunk, és majd tőle megyek suliba meg edzésre. Utálok a szüleimnek hazudni, most mégis jobb megoldásnak tűnik, mint beszámolni a szakításról. Túl fájdalmas lenne ilyen hamar arról beszélnem.

Az üzenet után leteszem a telefont, és körbenézek a sötét szobában. Az utcáról beszűrődő fényben halványan kivehetőek a bútorok körvonalai, na meg Violet alakja a takaró alatt. Szuszogása betölti a helyiséget, aranyszőke tincsei szétterülnék a párnán. Békésen alszik... helyettem is.

A barátnőm szobájához tartozik egy aprócska erkély, ami az udvarra néz. Nem tudom, honnan jön a késztetés, hogy én reggel fél ötkor kimenjek a hidegbe, mégis ezt teszem. Becsukom magam mögött az ajtót, és úgy, ahogy vagyok, pizsinadrágban meg egy pulcsiban leülök a hideg kőre. Felhúzom a térdeimet, és átkulcsolom a karommal, tekintetemmel a sötét kertet figyelem. Még maradt egy kevés hó a pár nappal ezelőtti havazásból, ami most kis foltokban díszíti a fagytól élettelen gyepet, a fák ágai pedig csupaszon nyújtóznak a magasba. Mindenhol csönd honol, csupán a távolból lehet hallani egy autó motorjának a zaját. Békesség és nyugalom ül a városon, és mintha már hajnalodna: az égbolt koromfeketeségét lassan felváltják a hajnal sápadt színei.

A hideg szó szerint a csontomig hatol, bekúszik a pulcsim alá, és libabőrt futtat végig testemen. Az enyhe széltől meglibben a hajam, az arcom kipirul, és még a leheletem is látszik. Hideg van, dermesztő hideg, mégsem képes arra, hogy lefagyassza a szívemet, és vele együtt a bennem maradt érzelmeket.

✧

– Diana, az ég áldjon meg! Mit csinálsz te idekint?

Violet hangjára leszek figyelmes, aki az erkélyajtót feltépve szinte kiront a szobájából. Szemében döbbenet ül, a haja kócosan lóg az arcába.

– Miért jöttél ki? Hiszen rettentően hideg van, meg is fázhatsz!

A karomnál megragadva felhúz, én pedig egy szó nélkül hagyom, hogy rángasson, akár egy rongybabát. Meleg ujjai szinte tűzforrónak hatnak az én hideg kezemhez képest, és a testéből sugárzó hő hatására döbbenek csak rá, mennyire átfagytam az alatt a röpke két óra alatt, amit kint töltöttem.