Álmok fogságában | mia cara II.

hat

∘✩ 6 ✩∘

– Úristen! – rohan felém reggel a suli parkolójában Violet, és szorosan magához ölel. – Annyira örülök nektek!

– Köszi – nevetem el magam, és boldogan viszonzom az ölelését.

– Mutasd meg, nagyon kíváncsi vagyok – tol el magától kissé, és a jobb kezem után nyúl, hogy szemügyre vehesse a Samtől kapott gyűrűt. – Ez csoda szép!

– Ugye – simítok végig a szív alakú kövön. – Amikor elővette, azt hittem, a kezemet akarja megkérni.

– Ígéretgyűrűnek hívják, nem? – Violet rám mosolyog, majd ismét magához húz, és puszit nyom a fejemre. – Ez azt jelenti, hogy komoly tervei vannak veled!

– Igen – bólintok. – Eddig még sohasem beszéltünk a jövőről, ezért is lepett meg annyira, amikor tegnap este a vacsoránál odaadta. Mármint – helyesbítek –, egy kicsit úgy éreztem, nem komolyak a szándékai. Tudod, gimis szerelem – pillantok felé, hogy meggyőződjek róla, érti, mire célzok. – De ezek szerint – mosolyodom el – mégsem.

– Örülsz neki? – érdeklődik Violet, miközben a suli folyosóján sétálva a szekrényeink felé vesszük az irányt, hogy előszedjük az első tanórához szükséges könyveket. – Hogy tervez veled?

– Persze – vágom rá. – Nem mondom, hogy nem lepett meg, és azt sem, hogy nem ijesztő egy kissé belegondolni mindabba, amit a jövő tartogat, de... örülök neki. A kapcsolatunknak.

– Én is – szorítja meg a kezem, de a hangja bizonytalanul cseng.

Egy pillanatra eltávolodunk egymástól, mivel a szekrényeink nincsenek egymás mellett, majd miután a kezembe veszem a tankönyveimet, elindulok felé. Nem is ott van, ahol vártam, hanem néhány lépéssel arrébb... Sam mellett ácsorog, aki valamit mond neki, mire Violet felnevet, és megérinti a karját. Röpke momentum csupán, és a mellettük elhaladó néhány srác alkotta csoport eltakarja őket előlem, mégis biztos vagyok benne, hogy jól láttam azt, ami az előbb történt.

Minden igyekezetem ellenére belém hasít a féltékenység, és megremeg a gyomrom. Biztos csak véletlen mozdulat volt, fut át az agyamon a megnyugtatásomra szolgáló gondolat.

Vagy mégsem.

Vagy mégis azt láttad, amit ténylegesen láttál.

A másik hang a fejemben gunyoros, mintha rajtam és a naivságomon szórakozna.

Megrázom a fejem, és mély levegőt veszek. Mire ismét abba az irányba nézek, már csak Violetet látom, amint a szekrényét zárja, majd körbenézve megpróbál kiszúrni a diákseregben. Intek neki, mire mosolyogva biccent, és hozzám lépve valamiről csacsogni kezd. Egy szava sem jut el a tudatomig, üveges tekintettel meredek magam elé, és az előbb látott képet próbálom feldolgozni, miközben az agyam szüntelenül azt ismételgeti, hogy túlgondolom a dolgokat, és bemagyarázok magamnak olyasmiket, amiknek semmi bizonyítási alapja nincs.

– Diana, jól vagy? – Violet aggódva fürkészi az arcom, mire kizökkenek a gondolataim közül. Nem tudom, miért hagyta abba a csacsogást arról, amiről az imént beszélt, de nem örülök neki, hogy most számonkér. Olyasmi érzelmekért, amikért részben ő a felelős.

– Az előbb – kezdem lassan, vontatottan, és az arcát figyelem, ami meg sem rezdül –... mindegy – legyintek kissé ingerülten. Ostobának érzem magam, naivnak és átverhetőnek, és attól félek, ha magyarázatot követelnék tőle, csak bebizonyítanám magamnak mindezt.

– Diana... – A karomra teszi a kezét, pontosan úgy, mint az előbb Sammel.

– Miről beszéltél Sammel? – bukik ki belőlem a kérdés, mielőtt visszafoghatnám magam.