Álmok fogságában | mia cara II.

kettő

∘✩ 2 ✩∘

– Diana, magasabbra tedd a karod! – süvít a fülembe az edzői utasítás, aminek igyekszem is engedelmeskedni.

Brandon vállán térdelek, aki a csípőmnél fog, nehogy leessek, miközben én hátrahajtott fejjel nyújtom hátrafelé a kezem, a csuklóm köré egy-egy fehér szalag van tekerve.

A fejem fölé nyújtom a karom, és annyira megfeszítem, hogy szinte már fáj, majd amikor a zene üteme véget ér, előrevetem magam, bukfencezve egyet a levegőben. Önkéntelenül is összeszorítom a szemem, hiába tudom, hogy Brandon elkap. Lehet, hogy nem nagyon kedvel, de mégiscsak a partnere vagyok, és ezt a tényt elfogadja annyira, hogy a pályán igyekszik a legtöbbet nyújtani. A karjaiba zuhanok, aki pördül velem párat, majd a jégre helyez, és hátrafele csúszik. Jöhet a szólóm.

✧

– Diana, mi volt ma veled?

Lihegve siklok a pálya szélére, ahol az edzőnk karba tett kézzel, kissé idegesen ácsorog.

– Pontatlan forgások, túlságosan görcsös mozdulatok... nem lesz ez így jó – rázza a fejét szigorúan.

Elfojtok magamban egy sóhajt, miközben a hibáimat sorolja. Én is tudom, hogy ma este nem nyújtottam a legjobb teljesítményt, de ezerfelé jártam gondolatban, és egyébként is fáradtabb vagyok a kelleténél.

– Igen, tudom, elnézést kérek. – Megbántanak a szavai, mert bár hiába igyekeztem, úgy állítja be a helyzetet, mintha végig csak lazsáltam volna. – Holnap jobb lesz, ígérem.

Bólint, de arcáról nem tűnik az ellenszenves kifejezés. Brandonnek nem is mond semmit, csupán int, hogy mehetünk.

– Minden oké? – kérdezi a fiú, amikor már egyedül maradunk, és az öltözők felé sétálunk, a gondolatainkba merülve.

– Aha – vonom meg a vállam, és kerülöm a tekintetét.

– Oké. Akkor holnap.

A táskáját a vállára kapva sétál el, otthagyva engem a gondolataimmal. Azért kedves tőle, hogy érdeklődött, és ezt az aprócska gesztust akkor is értékelem, ha nem tudok rá őszintén felelni.

– Diana – csendül fel mögöttem az edzőm hangja, mire összerezzenek. Nem hallottam, hogy felém sétált volna. – Remélem, tudod, hogy holnap és pénteken is van edzés. Brandonnek már mondtam, te se felejtsd el. – Tekintetével tartja az enyémet, miközben beszél, de pillantása annyira szúrós, és a hanglejtése is annyira kellemetlen, hogy kiráz tőle a hideg. – És, mint azt már említettem, jobb teljesítményt várok tőled. Az adott pillanatra összpontosíts, különben semmit sem fogsz tudni tökéletesen végrehajtani. – Int, majd elsétál, cipőjének kopogása hosszasan visszhangzik az amúgy csendes folyosón.

Magamban bólintok a szavaira, majd átöltözöm, és a táskámat a vállamra véve lépek ki a sportcsarnok épületéből a dermesztő hidegbe, hogy hazasétáljak. Igaz, anyu már otthon van, mégsem rángathatom el Caleb mellől, apu pedig még mindig dolgozik. Samet nem akarom zavarni, és bár tudom, hogy igyekszik a lehető legjobb pasi benyomását kelteni, még sincs itt, hogy hazavigyen, hiába tudja, mikor végzek. Másrészt viszont nem akarnám, hogy rám várjon, hiszen van élete rajtam kívül ugyanúgy, ahogyan nekem is, és ha én elvárom, hogy ezt tartsa tiszteletben, akkor nekem is ugyanezt kellene adnom cserébe.

Végigsétálok a parkolón, és már éppen befordulnék a következő utcába, amikor dudálást hallok magam mögül. Csodálkozva nézek hátra, amikor is megpillantom a volán mögött ülő alakot.