Álmok fogságában | mia cara II.

tizenegy

∘✩ 11 ✩∘

Már besötétedik, mire felemelem a fejem Sam mellkasáról. A romkom után egy horrort néztünk – ki gondolta volna –, amit a pasim igencsak élvezett, míg én a szememet takarva, ötpercenként egyszer rápillantottam a képernyőre. Sam a hátamat cirógatta és a hajammal játszott, miközben jól szórakozott rajtam, amiért egy ilyen „teljesen kiszámítható" film nézése közben is ennyire tudok félni. Nem törődtem a szekálással, a fejemet a mellkasára hajtva hallgattam a szívverését, és annyira ellazultam, hogy néhányszor még az álom is elnyomott pár percre.

Mire vége mindkét filmnek, már hét óra is elmúlik, azonban rajtunk kívül még senki sincs otthon, amit furcsállok. Azt nem tudom, Caleb mikor érkezik vissza a városba, de a szüleim már biztosan végeztek a munkahelyükön. Aggodalom fog el, de igyekszem magam megnyugtatni, hogy minden oké, valószínűleg csak valami dolguk akadt.

Megpittyen Sam telefonja, és azonnal érte nyúl. A kijelzőre pillantva egy másodpercre lefagy, majd a karját kivéve mögülem válaszol. Felteszem tölteni a laptopot, majd ismét felé fordulok.

– Minden oké?

– Aha – feleli, de úgy, mint aki nem is tudja, mit kérdeztek tőle. Ujjai sebesen járnak a kijelzőn, majd amikor végre-valahára felpillant, tekintete valahogyan más lesz. Olyan... hideg. Még sosem nézett így rám.

– Sam...? – Akaratlanul is felviszem a hangsúlyt, és leülök az ágy szélére, mire ő felpattan, és zsebre dugja a kezét. A mozdulatai furcsák, az egész lénye megváltozik, és a szobám kellemes légköre is felbomlik.

– Diana – válaszol, de a hangja csúfondáros. Olyan érzésem van, mintha gúnyolódna rajtam.

Kiráz a hideg, nem tudom mire vélni ezt a komplett változást. Az előbb még rajta feküdtem, és filmet néztünk, most pedig itt áll velem szemben, és valamire készül. Megőrjít, hogy képtelen vagyok kiolvasni a mozdulataiból, mire számítsak tőle.

– Mi történt? – Nem akarom, mégis enyhe pánik vegyül a hangomba. – Miért...

– Beszélnünk kell – vág a szavamba, a hangja már-már ijesztő árnyalatot ölt. Továbbra is előttem áll, egy lépést tesz felém. Annyira magába zárkózik, hogy nem tudom eldönteni, fél-e belekezdeni, vagy csak nincs kedve ahhoz a témához, amit felhozni készül.

– Miről? – kérdezem halkan, és összekulcsolom az ujjaimat az ölemben. Feszült vagyok, ideges, az este olyan hangulatba torkollott, amit egyáltalán nem vártam.

– Rólunk.

Zuhanást érzek a gyomromban, és félve várom a további szavait.

– Én ezt már nem akarom tovább...

A szívem mintha kihagyna egy ütemet, a pulzusom hangosan dübörög a fülemben. A fejemet rázom, megsemmisülve meredek rá, elfogynak belőlem a szavak, és úgy összeszorul a torkom, hogy egy hangot sem tudok kipréselni magamból. A fájdalom a gyomromban kezdődik, és egész mellkasomban szétterjed: apró darabokra cincál. Biztos vagyok benne, hogy megtántorodnék, ha állnék, de még ülve is egy pillanatra megszédülök.

– Ne, Sam. – Elfúló hangon szólalok meg, ez a legtöbb, amit ki tudok préselni magamból. – Kérlek, ne.

– Diana, már mindegy – vonja meg a vállát közömbösen, és legszívesebben üvöltenék, amiért ennyire érzéketlenül áll hozzá a helyzethez. – Így alakult.

– Hogyan? Nem értem... – Értetlenül meredek rá, várva, hogy valami elfogadható magyarázattal szolgáljon. A szemembe könnyek gyűlnek, és egyre csak azt várom, hogy felébredjek, és rájöjjek, mindez csupán egy rossz álom. – Csináltam valamit? Miattam van ez?