Álmok fogságában | mia cara II.

nyolc

∘✩ 8 ✩∘

Brandon egyik kezével a csípőmet fogja, másikkal a karomat tartja egyenesen, miközben én a fél vállán térdelek. Előresuhan néhány métert, majd pördül párat, és mindkét kezemet megragadva maga elé ránt. A fejét lehajtja, ujjai erősen szorítják az enyémet, miközben én megperdülök a levegőben, majd a jégre érkezve süvítek előre fél korcsolyaélen, magam után húzva őt.

A rutinunk pár perccel később ér véget, és mindketten lihegve állunk meg a pálya közepén, miközben Sasha megállítja a zenét, és jelzi, hogy menjünk oda hozzá.

– Minden szép volt, ügyesek vagytok – dicsér meg minket, de nem tűnik teljesen őszintének.

Brandon rám mosolyog, és felém lépve fél karjával átöleli a vállam. A mellkasához húz, fejemet a mellének hajtva érzem, hogy a légzése még nem állt vissza egyenletesre.

– Egy dolog van, amin változtatni kellene – folytatja az edző. – Nincs meg köztetek a kémia.

– Mi? – kérdezem kissé értetlenül. Még soha nem tette szóvá, hogy rossz pár lennénk, elvégre évek óta dolgozunk már együtt.

– Jól hallottad, Diana. – Sasha felém intézi a szavait, mert én több figyelmet tanúsítok, mint Brandon. – Gyönyörűen mozogtak a jégen, és meg is van az összhang kettőtök között, mégsem érzem a... – gesztikulál, és egy pillanatra elakad, a megfelelő szót keresi – szenvedélyt.

– A szenvedélyt?

– Igen. Ez egy páros sport, aminél fontos, hogy élvezet legyen rátok pillantani, miközben a jégen szerepeltek. Nemcsak a mozdulatok pontossága és az ugrások kecsessége számít, hanem az egymással való nonverbális interakció is. – Sasha tekintete felváltva ugrál rólam Brandonre, majd vissza, és úgy tűnik, elégedettnek érzi magát a kis beszédével kapcsolatban.

– Szerintem – pillant le rám Brandon, arcán kissé gunyoros mosoly játszik – köztünk működik a kémia. Mármint a pályán – teszi hozzá nyomatékosan.

Nem tetszik, ahogyan beszél, a hangja lekezelő, és a stílusától úgy érzem magam, mint egy ötéves, akinek mindent a szájába kell rágni.

Köztünk működik a kémia. A pályán.

Mintha ezzel fejezné ki a szavak mögött lappangó kettősséget. Hogy igazából soha az égvilágon nem akarna tőlem semmit, aminek jelenleg még örülök is, ennek ellenére rosszulesik a tény, amit ezáltal a tudtomra ad. Mégpedig, hogy sose leszek a számára elég jó. Nemcsak a való életben – ahol egyébként nem is akarok neki megfelelni –, hanem ott sem, ahol viszont szükség lenne rá. A pályán.

Annyira elszaladnak a gondolataim, hogy mire feleszmélek, Brandon már nincs mellettem: a jeget elhagyva leül, hogy levegye a korcsolyáját, majd csupán zokniban indul el a folyosó felé, amely az öltözőkhöz vezet.

– Sasha – szólok az edző után, aki az utánunk következő csoport felszerelését készíti elő. – Igyekezni fogunk, megígérem. Hogy jobban látható legyen a... szenvedély.

– Jaj, Diana – sétál oda hozzám –, nem akartalak kínos helyzetbe hozni. Ez csupán egy meglátás, amin jó lenne, ha dolgoznátok. Mert lenyűgözőek vagytok, de tényleg – mosolyog rám, mire hálásan bólintok. – De a mozdulatok nem elegek. Kell hozzá intenzitás, megfelelő mennyiségű feszültség közétek. Szerintem tudod, miről beszélek. – A megerősítésemre vár, mire ismét bólintok. – Tehát még erre jobban odafigyeltek, és tökéletes lesz minden. Ebben biztos vagyok.

Ismét bólintok, és mosolyt varázsolva az arcomra elköszönök tőle. Az öltözőben gyorsan magamra kapom a kabátom, elteszem a táskámba a korcsolyám, majd a tükör elé lépve egy pillanatra megtorpanok. A tükörképemre meredek, kissé elveszetten bámulok a lányra, akit – bár ugyanúgy fest, mint én – úgy érzem, nem is ismerek igazán. A copfba fogott hajamat nézem, az arcomat, a sápadt bőrömet, a halvány szeplőket az orrom körül, a karikákat a szemem alatt és a fáradt tekintetemet. Annyira kimerültnek érzem magam, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy képes lennék állva elaludni, ha huzamosabb ideig maradnék egyhelyben.