Álmok fogságában | mia cara II.

kilenc

∘✩ 9 ✩∘

A lányvécében várom meg az óra végét jelző csengőt. Violet elment valamerre a telefonjával, de nem is érdekel, merre van. Az utolsó dolog, amit akarok az az, hogy most lássam.

Az egyik fülkében, a lehajtott vécéfedőn ücsörgök, karommal átkulcsolom a testem, és a homlokomat a combomra hajtva lehunyom a szemem. Felsóhajtok, és mélyeket lélegezve visszapislogom a könnyeket, amik valamiért rettentően makacsok. Nem is tudom, miért sírok egyáltalán. Nem mintha soha nem veszekedtünk volna Violettel, egyszerűen a mai... más volt. Mélyebb és talán komolyabb hangvételű, mint az eddigi apró vitáink, noha hülyeségen kaptunk össze.

Nyílik az ajtó, és hallom, ahogyan valaki belép a mosdóba. A mellettem lévő fülkébe siet, elvégzi a dolgát, majd lehúzza a vécét, és kisétál a közös helyiségbe. Megnyitja a csapot, ezután a papírtörlő eltépésének jellegzetes hangját hallom, végül megszólal. És egyből felismerem a hangot. Hát persze, hogy Violet az.

Lemerevedek, de nem mozdulok. Nem akarnék hallgatózni, mégsem bírom legyőzni kíváncsiságomat. Nem úgy tűnik, mintha telefonálna, mert nem csörög ki a készülék, és nem is köszön senkinek – inkább olyan, mintha hangüzenetet küldene. Elég halkan beszél, és gyorsan, de a mondanivaló lényegét megértem. Találkozni akar az illetővel ez óra után, mert kissé ki van borulva pár dolog miatt.

A szememet forgatom, és nehezemre esik megállni, hogy ne szóljak közbe: csak magának köszönheti a kiborulását. A számra szorítom a tenyerem, nehogy akaratom ellenére kicsússzanak belőlem a szavak, és úgy hallgatom tovább az eseményeket.

Úgy tűnik, miközben én a gondolataimmal voltam elfoglalva, a titokzatos személy visszaüzent, mert Violet ismét hangfájllal válaszol.

– Miatta történt az egész. Valami apróságon felkapta a vizet, és kiküldtek minket.

A gyanú olyan erővel csapódik belém, hogy ha nem ülnék, biztosan hanyatt vágódnék. A torkomat gombóc szorítja, az agyamban pedig mintha szikra gyúlt volna, ami vörös fénnyel jelzi, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Kinek beszélne Violet rólunk?

Olyan személynek, aki mindkettőnket jól ismer. Vagy valahogyan kapcsolatban áll velünk.

Hány ilyen ember van?

Jelenleg csak egyetlenegy jut eszembe.

Sam.

– Nem. Nem, nem, ez nem lehet... – A fejemet rázom, és az öklömbe harapok, nehogy kitörjön belőlem egy kétségbeesett sikoly.

Ilyen nincs. Istenem, ez nem lehet.

Át sem gondolom, mit csinálok, kirontok a fülkéből, és dühösen Violethez lépek.

– Diana? Te mit csinálsz itt? – döbben le, a tekintetében aprócska megbánás ül.

– Kivel beszélsz? – hagyom figyelmen kívül a kérdését. Jelenleg csak egy dolog jár a fejemben: megtudni, kinek küldte azokat az üzeneteket.

– Te hallgatóztál? – kér számon ingerülten, amiért tanúja voltam mindannak, ami az előbb történt.

– Ez most lényegtelen – intek, jelezve, hogy másra koncentráljon. – Kivel beszéltél?

– Nem mindegy az neked? Semmi közöd hozzá.

– De van, ha az, akire gondolok – vágok vissza, mire egy lépést hátrál, és a mozdulata csak megerősít a gyanúmban. – Violet. – Neve halkan, vészjóslóan hagyja el ajkamat, és nem kerüli el a figyelmem, hogy összerezzen. – Név.