Álmok fogságában | mia cara II.

tizenhét

∘✩ 17 ✩∘

Ma van az első sulis nap az után a buli után. Reggel a szokásosnál is kialvatlanabbul ébredek fel – nem tudom, hogy ez a hajnali ébrenlétemnek köszönhető, vagy úgy mindennek, amin az utóbbi időben keresztülmentem.

Komótosan készülődöm el: fogat mosok, kifésülöm a hajam, majd lazán összefonom, és sminkből is csak spirált használok. Nincs értelme kicsinosítanom magam, mert már nem kell tetszenem senkinek. Farmert és egy vállról leeső pulcsi húzok magamra, majd fogom a táskám, és elhagyom a szobám. A konyhában felkapok egy almát és egy pogácsát, üvegbe töltöm a gyorsan lefőzött kávét, és már indulok is. Visszatérek a jó öreg gyalogláshoz, legjobb barátnő és pasi híján nincs reggelente ingyen fuvar. Nem baj, egy kis friss levegő és testmozgás sosem árt.

A mozgásról eszembe jut, hogy tartanom kellene a Sasha által összeírt edzéstervet, mert a múltkor is célzást tett rá. Viszont ha suli előtt még edzeni mennék, akkor sokkal korábban kellene kelnem, és jelenleg a mostani is nehézséget okoz. Erre megszólal a belső hangom, és figyelmeztet, hogy mindössze kevesebb mint egy hónap van hátra a versenyig, úgyhogy igazán odatehetném magam. A lelkiismeretem sikerrel jár – miközben a kabátom veszem, megfogadom, hogy másnap szigorúan felkelek, és végigcsinálom az edzésterv minden pontját, mert most jelenleg a verseny és az arra való maximális felkészülés a legfontosabb.

Elkalandoznak a gondolataim, és lassacskán újból az álmaim felé orientálódik elmém. Kellemes melegséget érzek a mellkasom táján, amikor visszaidézem az elmúlt éjjel képeit, először a csókot, majd utána a motorozást. Az ő érintésére gondolok, a szavaira, a jelenlétére, a belőle áradó érzésekre, amelyek körülvettek, egy védelmező burokba vontak engem, és eltakartak minket a világ elől. Hihetetlenül erős emóciók dúltak bennem – főleg ahhoz képest, hogy csak egy álomról van szó. Még sosem éreztem volna valamit ennyire, a nyugalom és a boldogság megmagyarázhatatlan mértékkel ivódott bele minden porcikámba, az érzelmek végigsöpörtek rajtam, és a fellegek fölé emeltek. Csodálatos érzés volt – gondolom, ezért mondják azt, hogy az emberek az álmaikba menekülnek. Mert én is ugyanezt teszem. Jelenleg a vízióim sokkalta elfogadhatóbbak, mint az engem körülvevő valóság.

✧

Túlélem az első órát, a szünetet pedig a vécében töltöm. Nem mintha kellene, de jelenleg ott jobban biztonságban érzem magam a kíváncsi tekintetek elől, mint például a folyosón. Az iskola természetesen információt szerzett arról, hogy vége az „álompár"-nak – őket idézem –, és ki-ki a maga módján reagálta le a hallottakat. A cseresznyét a hab tetejére pedig az újabb hír tette fel, miszerint az exem és a volt legjobb barátnőm egy párt alkotnak. Már az első óra alatt is hallottam a sutyorgást ezzel kapcsolatban: az évfolyamtársaim lelkesen boncolgatták a témát, és azt fejtegették, vajon ez lehetett-e az oka annak, hogy mi szétmentünk. Látszólag senki nem tudott leszakadni a témáról, és mindenki – főleg a lányok – a szívügyüknek érezték, hogy alaposan megvitassák egymással, mennyire lehet megbízni a legjobb barátnőben egy kapcsolat esetén. Ráadásul többen is odajöttek hozzám, hogy egy sajnálkozó pillantással ajándékozzanak meg, és elmondják, mennyire rosszul érzik magukat helyettem is, amiért én ilyen áruláson mentem keresztül, és hogy ha valakivel beszélni szeretnék, rájuk nyugodtan számíthatok.

Értetlenül fogadtam ezeket a furcsa közeledéseket, de azért megköszöntem nekik a kedves szavakat, és biztosítottam őket arról, hogy átgondolom az ajánlatukat – eszem ágában sem volt velük beszélgetni, mégis úgy éreztem, azért illene értékelnem a figyelmességüket. Már az is soknak számít tőlük, ha együttéreznek valakivel, aki nem az ő körükbe tartozik.