Álmok fogságában | mia cara II.

tíz

∘✩ 10 ✩∘

Alig alszom az éjszaka, a gondolataim nem hagynak nyugodni. Álmatlanul forgolódom az ágyban, és hallgatom, ahogyan az erős szél a fák ágait cibálja. Hiába vagyok fáradt, és tudom, hogy pihennem kellene, hogy a másnapi edzés tökéletesen menjen, mégsem tud elnyomni az álom. A gondolataim egymást kergetik, végeláthatatlan sort alkotnak az agyamban, és ébren tartanak. A napokban történt események nagyobb hatással voltak rám, mint azt gondoltam: a vitáink Violettel, amikből az utóbbi időben több van, mint eddig valaha, a Sammel való „szünet", ami miatt egyre idegesebb vagyok, hova fog vezetni – tekintve, hogy a hétvégén sem beszéltünk –, és ha mindez nem lenne elég, nagyon rossz érzésem a szüleimmel kapcsolatban. Nem szoktak vitázni, és még sosem láttam őket ilyen feszültnek egymás közelében, mint a mai napon. Csak remélni tudom, hogy képesek elintézni maguk között a nézeteltérést, mielőtt az kihatással lenne Calebre vagy akár rám.

Kettőkor nem bírom tovább, és kimegyek a konyhába. Eredetileg úgy tervezem, főzök magamnak egy teát, hogy azért alhassak pár órát, de a hűtő előtt álldogálva tudatosítom csak, mennyire éhes vagyok, mert még csak nem is vacsoráztam. Tudom, hogy a lehető legrosszabb, amit tehetek az az, hogy éjszaka eszem, ezért csak egy pirítóst készítek – meg, persze, teát –, majd visszamegyek a szobámba. Az egész ház csöndes, a szüleim és Caleb is már rég alszanak, így elvileg maradhatnék a konyhában vagy a nappaliban, de a szobámban jobban érzem magam. Leülök az asztalomhoz, nehogy az ágyamat morzsázzam össze, és a telefonomat a kezembe véve megnézem az értesítéseimet. Éjszakára mindig lehalkítom a mobilom, de ma estére már lemondtam az alvásról, ezért végigpörgetem az Instát, mégsem érdekel ott igazán semmi sem. Samtől egyetlenegy üzenetet sem kaptam, ahogyan Violettől sem, így csalódottan teszem le a készüléket. Nem is tudom, mit vártam: Sammel úgy beszéltük meg, hogy tartunk egy nap szünetet – ami, bár letelt, azóta sem írt rám –, Violettel pedig haragban váltunk el. Úgy tűnik, még egyikünk sem áll készen arra, hogy a sérelmeket hátrahagyva nyisson a másik felé.

✧

Fogalmam sincs, mikor nyom el az álom, de amikor fél hétkor megszólal az ébresztőm, tudom, hogy aligha aludhattam többet 2-3 óránál. Félig csukott szemmel, tapogatózva sétálok ki a fürdőbe, és hideg vízzel próbálok meg valahogyan életet lehelni magamba.

Felöltözöm, összepakolom a dolgaimat, majd résnyire kinyitva a szobaajtót, kidugom a fejem. Attól félek, hogy megint tanúja leszek hasonlónak, mint tegnap este, de a ház csöndes: úgy tűnik, csak én vagyok otthon.

Főzök magamnak kávét, és töltök a csapból vizet, majd az üveget és egy almát felkapva elcsomagolom az „ebédem". Az éjjeli kajálásom miatt ma reggel egy kicsivel többet mutat a mérleg – nem mérem magam mindennap, csupán hetente –, ezért is igyekszem visszafogni magam. Majd a verseny után visszatérek a normálisabb táplálkozáshoz.

Amikor kisétálok a ház elé, nem vár ott Sam kocsija az út szélére húzódva. Csalódottan nézek körbe, az utcát pásztázom, de sehol semmi. Úgy látszik, még mindig tart a szünetünk.

Késésben vagyok, a busz már elment, a szüleim pedig nincsenek otthon, hogy elvigyenek, ezért végső megoldásként Violet számát tárcsázom. Az ajkamat harapdálom, miközben azt hallgatom, ahogyan kicseng a vonal, végül hosszú másodpercekkel később Vee beleszól.

– Igen?

– Hú, szia – fújom ki a levegőt megkönnyebbülten, amiért nem nyomott ki. – Figyelj, megkérhetlek egy szívességre?

Nagyjából öt perccel később már Violet fűtött kocsijában ülök, és a suli felé tartunk. Az ülésen kucorogva, kezemet a combom alá csúsztatva pillantok felé, de ő mereven az útra szegezi a tekintetét. Tele vagyok bűntudattal és megbánással, és nem bírom a közénk beállt csendet, így megszólalok.