Álmok fogságában | mia cara II.

tizenhat

∘✩ 16 ✩∘

A hétvége fájdalmasan telik. Anyu, miután abbahagyja a sírást, megpróbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mosolyog, viccelődik, délután muffint süt, Calebbel játszik... engem mégsem képes átverni. Átlátok rajta, és pontosan tudom, mennyi erőfeszítésébe telik, hogy egész nap magán tartsa a boldogságálarcát. Észreveszem azokat a pillanatokat, amikor megtörik, amikor lehull róla a lepel, és a felszínre kerül mindaz, amit annyira nagyon igyekszik magába temetni.

✧

– Anyu, pihenj le – érintem meg óvatosan a karját, amikor este, a tűzhely előtt állva töri fel a tojásokat a bundás kenyérhez. – Én majd megcsinálom a vacsorát. Nem probléma, tényleg – teszem hozzá, mert látom a kétkedést az arcán.

Gyengéden kitessékelem a konyhából, és a kanapéra ültetem.

– Kérsz valamit? Csinálhatok egy kávét, ha szeretnéd... – ajánlom fel, mire mosolyt erőltet az arcára, és bólint.

– Az szuper lenne, drágám. Köszönöm.

Megrázom a fejem, jelezve, hogy ez nekem semmiség, majd visszasietek a konyhába. Elkészítem a bundás kenyeret, és főzök két bögre kávét – anyunak meg magamnak –, majd szépen megterítek az asztalon.

– Caleb, vacsora – hívom ki őt a szobájából.

Engedelmesen jön mögöttem, és elégedetten ül asztalhoz. Miközben megvacsorázunk, anyu Calebbel beszélget, én viszont képtelen vagyok odafigyelni a szavaikra. Az öcsém arcát tanulmányozom, keresem rajta a jeleket, hogy tudja-e, mi is történt ma reggel. A kiabálásra csodával határos módon nem ébredt fel, de azt nem gondolom, hogy ne vette volna észre apu egész napos hiányát, na meg anyu hangulatát, amit bár leplezni próbált, megjátszott vidámsága mégis kiszúrható volt. Legalábbis számomra, viszont én tanúja voltam a reggel történteknek. Lehet, hogy Caleb gyermeki naivsággal semmit sem vett észre a dolgokból – és ez így van jól. Egyelőre. Elég, ha lassan adagoljuk neki az információkat, és nem zúdítunk rá mindent egyszerre, ahogyan az velem történt. Egészen idáig semmit sem vettem észre; abban a boldog tudatlanságban éltem, miszerint az életem tökéletes, a szüleim házassága tökéletes, van egy tökéletes pasim és egy tökéletes legjobb barátnőm.

Mindent kurvára tökéletesnek hittem.

Csak aztán jött az, amire egyáltalán nem számítottam: a nagy pofára esés, amikor kiderült, hogy mindaz, ami annyira simán ment körülöttem, valójában kicsit sem olyan, mint amilyennek látszott, és a belülről romló kapcsolatok már egyébként is a szakadék szélén egyensúlyoztak – csak idő kellett nekik, mikor zuhannak alá a mélybe.

✧

Vasárnap este kicsit korábban érkezem a jégcsarnokba, így miután átöltözöm, marad még pár percem. Egész nap egy reggelire elfogyasztott avokádós szendvicsen kívül semmit nem ettem, és bár hamarosan kezdődik az edzés, mégis előszedem a kisboltban vásárolt sós mandulás csomagot. Néhány darabot a számba dobok, amikor lépteket hallok közeledni, és Brandon feje jelenik meg az ajtónyílásban.

– Helló! – Miután látja, hogy teljesen fel vagyok öltözve, belép a helyiségbe, és leül a velem szembeni padra. – Mi újság?

– Nem sok – vonom meg a vállam. Hiába vagyunk már évek óta partnerek, mégsem érzem komfortosnak azt, hogy a magánéleti problémáimról beszélgessek vele. – Megvagyok. Na és veled?

– Oké van – biccent, és ennyivel le is zárja a témát, mert előszedi a telefonját a zsebéből, és feloldja a kijelzőt. Vízszintes irányba helyezi a mobilt, ebből gondolom, hogy valamilyen játékot indíthat el.