Aegis melódiája 18+

1.GÁRDISTÁK ÉS VÁSÁR

A ritkán adódó reggelizés közben törtek ránk a gárdisták. Amint megláttam az arany páncélokat az ablakon keresztül, tudtam, baj van. Kérdés nélkül rontottak a házunkba, a gyenge ajtónk kiszakították a helyéről, miközben beözönlöttek hozzánk.

Értetlenül néztem körbe. Mi történt? Általában csak akkor jönnek, mikor valaki bűnt követett el, esetleg régóta nem tudtuk fizetni az adót. Ijedten álltam fel az asztaltól, egyből a kishúgomért, Alesháért nyúltam, akinek megragadtam a karját, majd betereltem magam mögé.

– Erran Thark, én, Valer Doleu, a gárdisták vezetőjeként letartóztatom mások kifosztásáért! – dörrent egy erőteljes, még díszesebben öltözött férfi hangja.

– Tessék?

Ennyi szaladt ki édesanyám száján, és próbálta védeni az apám. De az erős harcosok hamarabb elkapták, esélyt sem hagyva az ellenállásra. Én félve néztem végig, ahogy erőszakkal elhurcolják, míg magamhoz szorítottam a testvérem.

Mindhárman sírtunk, tudtuk, milyen szörnyű büntetésre várhatnak a tolvajok. A szívem összefacsarodott a gondolattól, inkább próbáltam elterelni a figyelmem. Ahogy felnéztem, megakadt a tekintetem egy égkék szempárban.

Hosszan néztük egymást, bennem valami furcsa bizsergés indult el, majd a pillanat olyan gyorsan szakadt meg, ahogy elkezdődött. Kábán bámultam utána. Úgy éreztem, ez a gárdista más. De mégis miért volna az?

– Apa lopott értünk, igaz? – kérdeztem végül megtört hangon anyától.

– Igen, ezért fogadott ma minket finom reggeli.

Szomorúan, összeszoruló torokkal emlékeztem vissza a búzakenyérre, amit igazán sosem fizethettünk meg. Az apám lopott. Lopott értünk, a családjáért. Ez egyszerre tett rendkívül hálássá és teljesen bűntudatossá. Nem így kellett volna történnie. Minden rendben lehetne.

– Miért nem engem vittek? – motyogtam, miközben leültem az asztalhoz, megtámaszkodtam rajta, majd arcom a tenyerembe temettem. A könnyek csípték a szemem.

– Sadler... mondd csak, te is loptál?

– Nem, de rá nagyobb szükség van, mint rám.

– Miért mondod ezt, bátyus? – kotyogott közbe a húgom vékonyka kis hangján.

– Miért ne mondanám, Alesha? Nézz rám, annyira gyenge vagyok és szerencsétlen!

– Fiam, a húgod kicsi még, próbáld meg megérteni, hogy te rád ugyanakkora szükségünk van, mint bárki másra! És ilyenkor kell egymásban tartanunk a lelket.

– Nem vagyok kicsi!

– De, az vagy, még csak nyolcéves vagy, az kicsike! – mosolyogtam rá, hátha oldhatom a hangulatot, habár belül még kínzott a tudat, mit fognak tenni az édesapámmal. – Ezért nem folyhatsz még a nagyok dolgába!

– Anyu, miért van az, hogy Saddie ilyen idős?

– Mert ő született a leghamarabb, kicsim – simogatta meg a húgom szőke haját.

– Hová vitték aput?

– Hát...

– Rossz helyre?

– Olyasmi. Jegyezd meg, pöttöm, apu lopott, de nem szabad lopni! – magyaráztam lágy hangon, míg ő mindvégig hevesen bólogatott.

– Visszajön még?