Aegis melódiája 18+

12.KÉRÉSEK ÉS VALLOMÁSOK

Három hete már, hogy Sadler úgy öltelt. Olyan... aranyosan, ártatlanul, kissé feszengve. Viszont a szeretetét éreztem, a szívem pedig nagyokat dobbant a közelében. Annyira szívesen csókoltam volna, de nem akartam rá plusz terhet szabadítani. Amikor a múltkor ott, a fürdőhelyiség csempéin ültünk, azt hittem, képtelen leszek visszafogni magam.

Mindenem oly erősen kívánta őt, hogy a miatta érzett fájdalom visszafogásához nem bizonyultam elég erősnek. Az ártatlansága pedig tovább fokozta bennem ezt az érzést. Ethant sirattam volna? Sejtettem a választ: nem. Azonban előtört belőlem a bűntudat, ha arra gondoltam, azokban a pillanatokban a halott férjem eszembe sem jutott.

Sőt, nehezen, viszont rájöttem, el kell fogadnom, amit Flanner mondott. Szerelmes vagyok. Ez az érzés emiatt egyszerre negatív és pozitív. Viharként kering bennem, hogy nem lehetek vele, ő más tulajdona, ráadásul néha kénytelen Santon ágyában aludni. Ugyanis már megtörtént az első alkalom, amikor az az elmebeteg nem állt meg némi orális kényeztetésnél.

Aznap Sadler sírva tért vissza, habár azt mondta, nem fájt neki, mégis a lelkét majd szétszaggatta a tudat, hogy egy általa nem szeretetett férfihoz kényszerült. Megértettem. Hiszen így telt el a házasságom első néhány hete. Gyűlöltem Ethant, a szüleim, az egész világot. Csak nála volt esélyem megváltoztatni a nézeteimet. Santon egy szörnyeteg, semmi más.

– Nordel – szólított meg finoman Sadler. Az ártatlan arcára néztem, legszívesebben szőke hajába túrnék, és finom ajkát csókolnám.

– Igen?

– Akarsz később beszélgetni?

– Valami fontos dologról?

– Nem, nem igazán, csak mindenféléről csevegésre gondoltam. Mert mostanában annyira... eltávolodtunk.

– Így érzed? – lepődtem meg. Igaz, kerültem. Vagyis nem teljesen, mert képtelen voltam nem vele lenni, de néha az érzéseim iránta annyira közel kerültek az elszabaduláshoz, hogy elvonultam.

– Igen. Valami rosszat tettem?

– Nem, semmit, minden rendben köztünk.

– De kerülsz! – méltatlankodott kisgyermek módjára, mire halványan elmosolyodtam. – Miért szórakozol ilyen jól a bánatomon?

– Nem azon szórakozom. Csak... olyan vagy így, tehát... olyan aranyos.

– Tényleg érdekelne, mit tettem – hajtotta le a fejét elkeseredetten, az arcára pír szökött. Annyira szép így.

– Semmit, tényleg semmit. Tudod, néha annyira átveszik felettem az uralmat a rossz érzések, hogy inkább elkerüllek, mert nem akarok minden szörnyűséget a nyakadba zúdítani.

– Megteheted, kibírom. De ez a távolságtartás elszomorít. Szóval, akarsz esetleg reggeli után csevegni?

– Talán délután. Ma járőrszolgálatot kell teljesítenem, majd szerintem sétálok egyet a városban. Vegyek neked valamit?

– A városban? – csillant fel a szeme. – Megnéznéd, mi van a családommal?

– Persze, benézek hozzájuk.

– Köszönöm, köszönöm, annyira köszönöm! – ugrott a nyakamba. A lába elemelkedett a talajtól, mindössze én tartottam őt. Teljesen megrészegültem a közelségétől, mélyen az orromba szívtam az illatát.

– Semmiség, örülök, hogy segíthetek!

– Akkor megkérdezed nekem, jól vannak-e, és megkapták-e Santon támogatását?