Aegis melódiája 18+

26.SZABADSÁG ÉS MEGNYUGVÁS

Megöltük. Végeztünk Santon Bergilsszel. Kihúztuk a kardot, alig bírtuk el, de ez még nehezebbnek bizonyult a felemelésénél. A férfi összeesett. Nordel időben elhúzódott. Épphogy a lábát érte a hatalmas test. Fellélegeztem, elmosolyodtam, a szerelmem visszamosolygott rám. Elöntött a megkönnyebbülés.

– Flan! – kiáltotta Cloel, mire odakaptam a tekintetem. A kezünkben tartott fegyver a porba hullott.

A férfi a földön feküdt, a vére a homokkal keveredett. A világos hajú odasietett hozzá, odahajolt felé. A torkomban érzelemgombóc keletkezett. Könnyek fojtogattak. A barna szemű férfi tarkója alá nyúlt, a fejét az ölébe vette.

Kiabálást hallottam. A családja. Estelok tábornok kérdés nélkül ugrott be a küzdőtérre. Futott, hogy megmentse a fia legjobb barátját. Sírni kezdtem.

– Me-meghalt? – kérdeztem Nordeltől, aki eközben odaért mellé.

– Nem súlyos.

– Bizony, hogy nem az.

A fekete fürtökkel rendelkező gárdista beszédétől ismét mosoly költözött az ajkamra. Él és virul. Cloel szorosan magához vonta, a száját csókolta. Csak álltam ott meghatódva, néztem őket, a nedvesség végigfolyt az arcomon.

– Ne sírj, bújós, túléltük! – szólított meg lágy hangon Nordel.

– Túlélted!

Megkönnyebbülten rohantam a karjába. Megállíthatatlanul ugrottam a nyakába, a biztonságos ölelésébe. A lábam a dereka köré fontam, miközben a hála szinte marta a testem. Szorítottam magamhoz, ahogy csak kitelt tőlem, teljesen ráakaszkodtam.

– Megmentettél – közölte velem elérzékenyülve. – Megmentettetek.

Nem szóltam. Tovább fogtam őt, a szívem hatalmasokat dobbant. A boldogság elárasztott, a fényes jövő képei ott villogtak előttem. Szabad vagyok, szabadok vagyunk. Innentől azt teszünk Nordellel, amit csak akarunk.

– Élsz, annyira örülök, hogy élsz! – mondta Cloel a közelben. – Az a seb a mellkasodon meg...

– Azt mondod, nem tetszik?

– Majd, ha begyógyul, biztosan fog.

Eközben léptek hangját hallottam hátulról, ami beszéddel keveredett. Flan családtagjai megérkeztek, mind odasereglettek köré. Hátrapillantottam. Estelok tábornok állt ott. Minket nézett, az arcán büszke mosoly ült. A bátor gárdistám enyhén megremegett, tudtam, éppen elgyengülve zokog.

Lemásztam a karjából, hogy megölelhesse az édesapját. A sajátomat kerestem. Felém igyekeztek, egyből kisgyermek módjára kaptam apa után. Anya és Alesha némi késéssel érkeztek, ők is becsatlakoztak a családi ölelésbe. Bőgve kapaszkodtam beléjük annyi idő után, és percekig nem engedtem őket.

– Túlélted! Nagyon ügyes voltál! – súgta apu a fülembe.

– Annyira hiányoztál, kicsim!

– Ti is hiányoztatok nekem! El sem hiszem, hogy megint láthatlak titeket!

Hitetlenkedve tapogattam végig mindegyikük arcát. Mindannyiuk szemében könnyek gyűltek, rettentően örültem a látványuknak. Végül, mikor anya meg apa egymásba kapaszkodva néztek engem, Alesha futott ide hozzám. Elemeltem a földtől, a mosolyom levakarhatatlannak bizonyult. Magamhoz vontam őt, simogattam a kis hátát. Elszomorodtam egy pillanatra.

– Olyan sokat nőttél! Kár, hogy nem láthattam.

– Ne búslakodj, bátyus! – törölgette le a könnyeim, miközben kerekded arcán bugyuta kifejezés csücsült.