Aegis melódiája 18+

13.AJÁNDÉK ÉS ÁGYASI KÖTELESSÉGEK +18

Izgatottan vártam vissza Nordelt, számoltam a perceket, rettentően hiányzott. Legszívesebben elbújtam volna az ölelésében, mikor Santon azt mondta, délután jelenésem van nála, tehát öltözzek ki rendesen. Már előre féltem, az első olyan alkalmamkor, amikor én irányítottam, sírva fakadtam.

Akkor, ott, rajta, ahogy csináltam. Egyszerűen az egész szörnyen fájt, mivel akkor tudatosult bennem igazán, nemrégiben ez a férfi elvette az ártatlanságom. Nem mintha őrizni akartam volna, mégis legalább számomra vonzó illetővel lehetnék együtt elsőnek, de nem kaptam meg ezt az örömöt. Santon könnyedén kitépte a kezemből.

Gondolataim léptek és beszélgetés hangja terelte el. Amint meghallottam az égkék szemű gárdistát Flannerrel beszélgetni, azt hittem, felrobbanok az örömtől. Legszívesebben mindenki előtt odarohantam volna hozzá, hogy a nyakába ugorjak. Csókolnám, ölelném, szeretném. Minden porcikámmal. Miért nem tehetem?

***

– Annyira jó újra látni! – öleltem magamhoz az általam áhított férfit, miután sikerült találnunk egy helyet az elvonuláshoz.

– Te is hiányoztál, bújós.

– Hogy vannak a többiek?

– Felújították a házat, van mit enniük. Alesha egészségesnek tűnik, édesapádnak acélból csináltak új kezet. Boldogok, egészen. Csak nagyon hiányolnak téged.

– Én is nagyon hiányolom őket! Ugye, apu nem haragudott rád?

– Két szóval lenyugtattam. Azt hitte, miattam kerültél ide, viszont utána minden rendben ment.

– Akkor jó – feleltem megkönnyebbülten.

– Hoztam neked ajándékot. Vagyis, nem is igazán ajándék, mivel te csináltad, de szeretnék, ha nálad lenne.

A barna kotorászott valamennyit a zsebében, elővett egy virágot, amit még fából faragtam. Hirtelen elöntött az otthon érzése, boldogan vettem a kezembe, s szorítottam magamhoz. El sem tudtam mondai az örömöt, amit ez az apró tárgy okozott. A fából faragott lovammal tarthat innentől.

– Gyönyörű. Elképesztően érthetsz a fafaragáshoz, ha ilyet is készítesz.

– Köszönöm, nagyon kedves vagy – feleltem őszintén. A szívem majd felrobbant a hihetetlen boldogságtól. A dicsérete a lelkemig hatolt, aminek egy kis szeglete összeforrt miatta.

– Te vagy rendkívül hozzáértő. Mondanám, hogy tehetséges... de az a szó számomra felér egy sértéssel. A gyakorlást nem lehet tehetséggé alacsonyítani.

– Ebben teljes mértékben igazad van. Még egyszer köszönöm, hogy ellátogattál hozzájuk!

Ezután hozzábújtam, a karomba vontam. Megszokott volt már nálunk. Valami természetes, talán Nordel szeretetéhségéből fakadóan meg mertem ölelni. És mindvégig abban reménykedtem, kölcsönösen szeretjük egymást. Hogy a szíve talán egy szép napon az enyém lehet.

***

Ismét előtte álltam, teljesen csupaszon. Izzadtam a félelemtől, a hajam a bőrömhöz tapadt. A kezem törölgettem korábban a ruhámba, azonban az már a földön hevert. Én a kupac közepén álltam, remegve, reszketve, és vártam a szörnyűséget, ami vár rám.

Habár tudtam, valószínűleg képes leszek további sérülés nélkül eleget tenni a vágyainak, féltem. Eközben az undor újabb meg újabb hullámokban tört rám, a szívem zakatolt, ziháltam.

Santon barna írisze végigsiklott a testemen, az arcán mosoly játszott. Szakállát kivételesen lenyeste, ami pár évvel fiatalabbá varázsolta. Mégsem tetszett. Ha szerethető személyiség lenne, aki nem fenyegeti meg a családom, talán bele is tudnék szeretni egy ilyen férfibe. Azonban a modora mindenné tette, csak vonzóvá nem.