Aegis melódiája 18+

16.ELNYOMOTT ÉS FELDÜHÖDÖTT +18

Kétségek között vergődtem. Az előző éjszakákat és heteket szinte álmatlanul töltöttem. Hevesen verő szívvel, a fejemben fájdalmasan suttogó hangokkal, sajgó csuklóval, amit igaz, elláttak, de lassan gyógyult. Félelemmel, a saját mocskosságom felett újfent érzett gyötrelemmel. A nyakamon s a testemen éktelenkedtő zúzódásokkal. Gondolkodtam. Konkrétan az egész életem töviről hegyire átrágtam. De, hogy megérte-e... Az a jövő kérdése.

Halott módjára keltem ki az ágyból, készen az újabb napra, amin Santon újabb sebekkel gazdagít. A fekhely puhasága máris hiányzott. Mégis úgy döntöttem, nekikezdek a napomnak, ahogyan bármikor, mikor a bátor gárdistám itt van. A hiánya ébresztett rá. A valóságra. Nélküle megszűnt az a védelmező kör. Már nem vagyok sem biztonságban, sem boldogságban, a bennem élő érzelmek pedig semmiféle reakciót nem fognak kiváltani a szobám falából vagy a tágas folyosókban álló levegőből. Ahogy Terenből és Santonból sem.

Ráadásul Flanner felszívódott, átosztották másik őrhelyre vagy mi a fene, emiatt Cloel folyamatosan levert volt. Akárcsak én Nordel esetében, ő szintén élőholt módjára járt-kelt, kialvatlanul, könnyes szemmel.

Első utam a fürdők egyike felé vettem. Megmosakodtam. Minden porcikám vágyta a frissítő vizet, ahogy az arcom megtisztult, vele együtt a lelkiismeretem is elérte a katarzist. Habár nem mindennel történt ez. A szív nem felejt. Az feljegyez minden karcolást, s miután már nem bír el többet, vérezve megáll.

Persze a test begyógyul, a karom több mint egy hónap alatt, viszont már majdnem helyre jött. Viszont sosem lesz már a régi. Kicsit furcsán forrt össze a csont, ráadásul senki sem kímélte. Santont nem foglalkoztatta, miféle sérülésem van, mindössze az érdekelte, hogy Teren a tulajdonához ért. Mert neki ez vagyok, egyszerű tárgy.

Elmentem reggelizni. Az étkezésre használt terem különösen kihaltnak tűnt. Hová lett mindenki? Úgy éreztem, ver a sors. Azért, mert így bárki könnyedén lecsaphat rám, aki csak akar. Teren, bármelyik ágyas, amelyik nem szívlel, a félelmeim sötét árnyai, amik mindig kinyúlnak értem. Mégis ettem. Hiszen minden energiára szükségem volt, akármi is történjék velem.

Ezután az ablakba ültem. Vágyakozva néztem a kinti világot, Santon Bergils pálmafákkal és virágokkal teli ültetvényeseit. Kint akartam lenni. Szabadon. Legszívesebben érintettem volna mindegyiküket, hogy közben szagoljam őket. Azonban feleslegesen vágyakoztam.

A széles peremen ülve, behunytam a szemem, majd fókuszáltam. Arra, milyen lehet szeretkezni. Felidéztem Nordel arcát, a jellegzetes, égkék szemét, a hosszú, barna haját, a szétálló fülét, a rózsás pírral borított bőrét.

Először az ölelésére gondoltam, abból indultam ki. Igyekeztem elképzelni minden részletét. A forró testét, az édes illatát, utána a puhatolózó kezét. Elképzeltem, vajon hogyan reagálnék arra, ha a combomra csúszna a keze. Élvezném. Rövidesen elöntött a forróság.

Amikor a fejemben azt a bizonyos heget érintette, a szívem megdobbant. Tetszene neki vagy sem? Ujjai az állam alá vándoroltak, ahogyan azon a napon, mikor majdnem csókba vont. Zihált, én is.

Hamarosan az első alkalom jutott az eszembe, mikor az ajkunk találkozott. Felidéztem a szenvedélyt. Az élvezetet. Az összes érzés immár ott élt bennem, megtelepedtek, akár az uszadék fa a kavicsos parton.

– Min töprengsz, fiú? – érkezett át a gondolathálóm gyűrűjén Santon recsegő hangja.

– Semmin.

– Pedig nagyon belemerültél a tájba. Tetszik?

– I-igen.

– Ezt örömmel hallom. Van egy hálószoba, aminek az ablaka a kertre nyílik. Ott betehetném neked a farkam, miközben ábrándosan gondolhatsz bármire, ami olyannyira foglalkoztat, Sadler – búgta a fülembe a szavakat.