Aegis melódiája 18+

4.FUTÁS ÉS LÁTOGATÁS

Miután felébredtem, kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom, majd visszasomfordáltam az ágyig, hogy még pár percre visszabújjak a takaró alá. Szinte félálomban heverésztem ott, a gondolataim pedig folyamatosan cikáztak.

Hiába igyekeztem elterelni őket, Sadler Thark képe újra és újra a fejembe férkőzött. Egyszerűen nem tudtam nem gondolni a szőke hajú, halványzöld szemű parasztfiúra. Akármikor láttam idáig, megesett rajta a szívem, hiszen voltam a rettenetes állapotban lévő házukban, és az ölelésekor éreztem, mennyire le van soványodva.

Azonban eljött az ébredés ideje, ezért ismét kikászálódtam, majd kényelmes, gyapjúból készült, kék felsőt vettem magamra, és fekete nadrágot húztam. Ezután elhagytam a szobám, hogy egyek pár falatot, mielőtt elindulok a reggeli futásomra.

Amint kiléptem onnan, észrevettem édesanyám alakját, aki éppen az étkezőhelyiség egyik fából készült, mívesen faragott székén ült az asztalnál. Azon hófehér, horgolt terítő kapott helyet. Rajta mézes illatú tea gőzölgött, mellette gyümölcskosár foglalt helyet.

– Jó reggelt! – mentem oda anyához, hogy köszönésképp átöleljem.

– Menj már arrébb, nem vagy már kisgyerek!

– Bocsánat.

– Mi ez a hangzavar?

– Az, Estelok, hogy a fiunk képtelen túlzott bújás nélkül rendesen viselkedni.

– Sajnálom – hajtottam le a fejem, miközben a betegségétől gyenge anyámra pillantottam, utána apámra siklott a tekintetem, akinek égkék szemében, mintha némi megértés bújt volna meg.

Mégis nagyon fájt, mikor ilyeneket mondott. Ő mindig is hűvös, szigorú, erős asszony érzését keltette bennem, azonban az utóbbi időben az ereje elhagyta őt. Azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor összeesett előttem.

Akkor jöttünk rá, valami kórság kínozza, ami miatt állni sem tud sokáig, a napjait pedig idebent tölti. A cselédek ellátják őt és néha olyan, mintha őket jobban szeretné, mint engem. Mikor a gyereke vagyok. A fia, aki a melegségére vágyik.

– Lynda, drágám, ne is törődj vele, nem bánnak kesztyűs kézzel a gárdistákkal! – szólt apám lágy hangon, és végigsimított anya kézfején. Engem elöntött az irigység, hogy mindössze az én érintésem zavarja. – Nordel, gyere ide!

De egy röpke pillanat alatt foszlott szét ez a keserűség, ugyanis apa kitárta a karját, míg én hálásan sétáltam bele az ölelésébe. Magamhoz szorítottam, fejem a vállára támasztottam. Hamar átjárt a megnyugvás az utóbbi időben történt események s a mindennapos szigor után.

– Minden rendben, csak egy kis szeretetre van szüksége – simogatta meg a hátam, majd elengedett. – Jót tett, igaz, fiam?

– Igen, nagyon jót. Köszönöm.

Mélyen a szemébe pillantottam, hogy utána elmosolyodjak. Akárhogyan néztem, fontosak nekem a szüleim. Hiába kényszerültem erre a pályára, vagy nőttem fel szabályokhoz igazodva, nem tudtam nem rajongani értük.

– Mit tervezel mára?

– Eszem, aztán elmegyek futni egyet odakint.

***

Egyik lábam a másik után tettem, sebesen szeltem a homokkővel kirakott utcákat. Élveztem a sebességet, amivel haladtam, emellett örültem, amiért ma nem kellett dolgoznom. Utáltam gárdistának lenni. A kegyetlenkedés, a büntetések, a szolgálat nem vonzott magához. Főleg, amikor Sadler apja felett álltam, akkor éreztem ezt igazán.