Aegis melódiája 18+

14.BÚCSÚ ÉS RETTEGÉS

Egy ideig minden rendben ment. Úgy éreztem, mint a világ is megbékélt volna a sorsommal, akárcsak én. Szeretek egy férfit, aki nem szeret viszont. De nem tudtam lemondani róla. Újabb és újabb napokat beszélgettem vele, ölelkeztünk, nyugtattuk egymást. Míg őt néha sírva láttam, addig én kivirultam a közelében.

Meglepődtem, mikor az egyik nap félrevont. Nem ezen a tettén, hiszen az ilyet már megszoktam, hanem az arckifejezésén. Szomorúságot tükrözött, azonban nem azt, amit már megszoktam. Ez valami mélyebb elkeseredés volt, ugyanis megváltoztatta Aegis ütemes dallamát. Felkavarta a sorokat, azok bizonytalanul zengtek.

– Jól vagy? – szakított ki Nordel finom, mégis feszült hangja az elmélkedésemből.

– Persze, miért kérded?

– Egészen elsápadtál.

– Mert idegesnek tűnsz, valami baj van?

– Hogy őszinte legyek, van.

Az ujjait tördelte, hangjában némi nyugtalan melankóliát fedeztem fel. Egyre csak a válaszra vártam, ami nem érkezett meg. Néztük egymást, némán, meredten, elgondolkodva az élet nagy dolgain, talán apróságain. Rohamosan gyűlt bennem az érzés, miszerint valami letaglózót akar mondani.

– És mi az? – kérdeztem halkan, a kezem az övébe fontam, ezzel megállítva azt a mozgásban.

– Behívtak... katonának. Rassos és Lenstan között háború dúl, ilyenkor pedig a gárdisták egy részét mozgósítják. Nekem is mennem kell.

– Ko-komolyan?

– Igen. Holnap indulok.

– Ezt mikor tudtad meg? – érdeklődtem maró könnyek között. Mintha kitépték volna a lelkem a testemből, megszüntetve a kettejük közötti kapcsolatot. Mindössze a szomorúság maradt némi dühhel keveredve.

– Már akkor sejtettem, mikor egy hónapja beharangozták a kezdetét. De azt, hogy nekem is mennem kell, mindössze pár napja kaptam meg.

– Miért nem szóltál?

– Mert nem akartalak stresszelni vele. Féltem, aggodalmaskodnál miatta.

– Nem lehet valahogy megoldani, hogy ne menj?

– Próbáltam győzködni őket, de sajnos nem, nem sikerült.

– Örökre elveszítelek? – rebegtem összetörve. Minden szava egy szúrás volt a szívembe. Háború, csata, vér, halál... – Meddig leszel ott?

– Talán évekig, lehet, hónapokig. Előfordulhat, hogy halálomig.

– Remélem, tudod, mindig emlékezni fogok rád. Bármi történjék, és bárhová kerülj, te idebent maradsz – mutattam a mellkasom tájékára.

– Te is az enyémben.

Szorosan átöleltük egymást, fejét az enyémen nyugtatta. Forrósága szétáradt bennem, s emlékeztetnem kellett magam, ez az utolsó alkalom. Talán a legutolsó. Előfordulhat, hogy ez a remek ember és harcos a saját halálába menetel. Én pedig semmit sem tehettem ellene. A legszomorúbb mégis az volt az egészben, ő sem.

Amint eltávolodtunk egymástól, a pillantásunk Összefonódott. Mintha egy örökkévalóságig álltam volna, elveszve abban az égkék íriszben, ami a kedvenc színemmé vált az utóbbi időben. Még egyszer végigmértem az előttem álló férfit. A hosszú, barna haját, az enyhén szétálló fülét, a barátságos vonásait. Belesajdult a szívem.