Aegis melódiája 18+

21.TILTOTT CSÓKOK ÉS LEBUKÁS +18

Két hónapig rejtegetni valamit, amit legszívesebben kikiáltanék az egész világ előtt, az egyik legnehezebb dolog. Pedig ezer eldugott zugban hajoltam Nordel ajkára, és vészeltünk át egy újabb napot. Pillanatokat, amikor Santon ismét vért fakasztott. Azóta sem tudtam meggyógyulni a párom sebeivel ellentétben. Hiszen újra meg újra kegyetlenkedés áldozata lettem. Emiatt az én bátor gárdistám nem voltam képes rávenni bármivel többre, hiába sóvárogtam az érintése után.

– Nordel, kérlek! – könyörögtem, azonban a fejét csóválta.

– Nem lehet, tudod, hogy fájna.

– És ha megkérlek rá? Ha én úgy döntöttem, bevállalom a fájdalmat?

– Akkor sem. Nem vagyok hajlandó ártani neked.

– Te kívánsz egyáltalán? – kérdeztem végső elkeseredésemben. A szívem kihagyott egy ütemet, míg a válaszra vártam.

– Mindennél jobban. Hiszen érzed, nem? Pont annyira szeretném, mint te. Nekem is nehéz ez, azonban, amíg ez bármiféle ártalmat okoz, addig nem akarom megtenni, bármennyire vágyom rá. Te nem tudod, mekkora erő kell ahhoz, hogy ne másszak rád itt helyben.

Zihálva súgta a szavakat, forró lehelete a fülem csiklandozta. Kezem a mellkasán nyugtattam, a szíve hevesen dobogott a bordái fogságában. Vadul emelkedett, s süllyedt. Eközben teljesen hozzám simult, éreztem az izgalmának a tárgyát, ami fájdalmasan az enyémhez nyomódott. Könnyes arcom a vállgödrébe temettem.

– Minden rendben, ne sírj! Szeretlek – mondta lágy hangján Nordel, miközben a hátam simogatta. Röviden elöntött a forróság, azonban a bánat még mindig jobban kínzott. – Nekem is rettentően nehéz ez. Viszont, amint meggyógyulsz, a Szent Tizenkettő égi otthonáig juttatlak.

– Ebben nem is kételkedem.

Szipogva ejtettem ki a szavakat, s immár a bőrömön lévő nedvességet törölgettem, az arcomon mosoly ült a szerelmem megjegyzésétől. Hiába borult meg néha a hitem, legbelül hittem minden szavát. Főleg abban lehettem biztos, hogy ő szíve szerint annyiszor és ott elégítene ki, ahol csak akarom. Mégis mindig előtört belőlem a kétség.

Puszit nyomott a fejemre, és kissé eltávolodott tőlem. A hihetetlenül szép, égkék szempárba néztem, ami emlékeztetett az Aegis felett uralkodó élénk égboltra meg hófehér bárányfelhőkre, majd az ajkára tapadtam. Egymást öleltük, a belsőm sürgős segítségért kiáltott, mégis elnyomtam a kétségbeesett szavát.

Nyelvünk összesimult, akárcsak a testünk. Nordel forró testének közelsége mindig segített lehiggadni, a karjában az élet kevésbé tűnt rossznak. Minden perccel, amit ott töltöttem, reménykedtem. Egy jobb életben, az istenek kíméletében, a szabadulásban.

***

Ahogy két héttel később felkeltem, máris baljóslatúvá vált Aegis melódiája. Úgy szólt, mint mikor Santon megfenyegetett. Veszélyesen, idegesen, feszes tempóban, jelezvén az istenség ismét nyughatatlanul fordít a sorson. Nekünk, egyszerű embereknek pedig el kellett fogadnunk ezt a tényt. Habár azt hiszem, ez a dal mindössze az én fejemben létezett.

Végül sikerült ignorálnom, mondván, úgysem rám vonatkozik a jóslata. Ezért úgy végeztünk mindent, ahogy bármikor máskor tennénk. Megreggeliztünk, beszélgettünk Flannerékkel, akik velünk ellentétben elmehettek szeretkezni. Ugyanis kétség sem fért hozzá, miért akartak annyira sűrűn elvonulni. Olyankor mi is hasonlón tettünk, persze bizonyos részeket kihagyva.

Azonban most már Nordel rábólintott arra, amit mindketten vártunk. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira izgatottnak éreztem magam tőle. Kívántam a teste látványát, ugyanis még sosem mutatta meg nekem. Ezért elvonultunk a mosdóba, ahol általában senki sincs ilyenkor, s egymást kezdtük falni. A gárdista keze az arcomra csúszott, míg a másik a derekamon nyugodott.