Aegis melódiája 18+

18.HAZATÉRÉS ÉS ÁTÉRZÉS

A fájdalom kezdett alábbhagyni az ágyban töltött napok alatt. Még enyhén pulzált bennem, de már közel sem annyira erősen, mint mikor elsőnek éreztem a mély vágásokhoz hasonlító szenzációt. Azonban Teren arcképe még mindig kísértett, főleg, mert sűrűn kellett látnom őt, miközben valami hölgyikéhez igyekezett az ispotályon belül. Emellett Santon napi többször hajtott maga alá, nem törődve azzal, hogy érzem magam.

Kikeltem az ágyból, a fenekem sajgott. Ma volt annak a napja, mikor végre elhagyhattam a gyengélkedőt. Igaz, megvédett egyesektől, de rendkívül unatkoztam. Emiatt pedig gondolkodtam. Túl sokat is. Nordelen, ki máson? Teljes szerelemben éreztem magam, minél tovább maradtam nélküle, annál jobban vonzódtam hozzá, mint valami furcsa mágnes.

Nyugodtan léptem ki ismét a hatalmas épület végtelen folyosóira. Már egészen megszoktam őket. Ha nem lenne itt néhány kegyetlen ember, azt mondanám, megszerettem. Magát az épületet, Santont meg Terent az alvilág legrosszabb zugába kívántam. Folytattam a gondolatmenetem. De mégis egy családias otthon jobb. Akárhogyan képzeltem, képtelen lennék nem bekuckózni a családtagjaimmal. Elbújni közösen egy zugba, hogy ott beszélgessünk mindenféle bolondságról. Úgy hiányzik.

Ezekkel a képzetekkel mentem el reggelizni. Cloel társaságában majszoltam az avokádóval megkent kenyerem, amihez némi narancslevet ittam. Valaki elsuhant mellettem, ezzel megérintve a vállam. Félve pillantottam hátra, nehogy ismét Teren legyen az. Mostanában sokszor zaklat. A vér megfagyott az ereimben. Tényleg az ő kutyákhoz hasonlító arca vicsorgott rám.

– Hagyd békén, különben szólok Santonnak! – fenyegette meg a velem szemben ülő, mostanában bánatos Cloel és figyelmét újra az étkezésnek szentelte. – Gyerünk, húzd el a beled!

A férfi némán engedelmeskedett. Talán félt a ház urának haragjától.

– Elmegyek mosakodni.

– Csak vigyázz magadra.

– Mindenképp.

Ezzel a mondattal elváltunk. Sietve tettem meg az utat a fürdőig, ahol korábban rendszeresen találkoztunk. Szükségét éreztem annak, hogy sírjak. A saját szemembe akartam nézni. Kielemezni a vonásaim, azt mondani magamnak, szép vagyok. Nem értettem ezt a vágyat, de szó nélkül engedelmeskedtem neki. Azon gondolkodtam, mi vezérelt erre. Azonban hamar rájöttem, egy ideje folyamatosan furcsa érzelmek kavarognak bennem.

Kinyitottam az ajtót, beléptem rajta. Ledermedtem. Nekem háttal ismerős alak állt. A levegőm is elakadt tőle. A szám elnyílt egymástól, viszont nem szóltam. Képtelen voltam rá. Kétségeim támadtak, a bizonytalanság megrohamozott. Mi van, ha nem ő az?

– Nordel? – kérdeztem halkan.

Összerezzent. Egy pillanatig még úgy maradt, majd felém fordult. Amikor megláttam az arcát, végtelen szeretet költözött a szívembe. Tetőtől talpig végigmértem. Alig hittem el a látványt, remegtem a viszontlátás örömétől. Ő hamarabb mozdult, mint én. Csak álltam, elvesztem az égkék szempárban. Felém igyekezett, mindenem vágyta, hogy erőteljesen magamhoz szorítsam, s utána addig sírjak, míg folyót nem duzzasztok a könnyeimből.

– Sadler – motyogta elhaló hangon, a szeme nedvességtől csillogott. – Féltem, nem látlak viszont. Mi történt a nyakaddal?

Nem válaszoltam a kérdésére. Pár lépéssel előttem termett, ölelésbe vont. Felnyögött. Fájdalom nyilallt a hasamba és a vállamba. Forróság árasztott el. Boldogság. Eltoltam magamtól, arcára meglepődött kifejezés költözött.

A vállára tettem a kezem, közelebb húzódtam hozzá, felugrottam. Lábam a dereka köré fontam, a fejem a vállára hajtottam. Felszisszent. A láthatatlan sebeim erős hasogatásba kezdtek. Kapaszkodtam belé, mintha így ez a pillanat örökké tartana, és soha többé nem kéne átélnem a hiányát. Szeretlek, Nordel... ezt akartam mondani. Hiányoztál. Azt hittem, meghalok nélküled. Minden nap gondoltam rád.