Törékeny Porcelán

Harmadik fejezet

„Nem az erőd menti meg az embereket, hanem a szavaid súlya."
– Holnap

Az asztalnál ülve, egy agyagdarabbal szemezve igyekeztem feleleveníteni a középiskolai dolgokat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs értelme, mert semmi tudást nem szereztem úgy hat évvel ezelőtt, azon a két órán. Már az a furcsa érzés, ahogy a bőrömhöz ért az anyag, felforgatta a gyomromat, és pontosan ez volt az oka, amiért hamar otthagytam a szakkört, hogy inkább a főzőklubbhoz csatlakozzak. De legalább egészen profi lasagne-t tudok készíteni.

Miután Minjae leültetett az első üres helyre, amit talált, eltűnt a szemeim elől, így teljesen egyedül voltam abban az óriási műhelyben, ami roskadásig pakolt polcokkal, kerámiázáshoz szükséges felszereléssel és nem utolsó sorban, agyagtömbökkel volt tele, amiknek a szaga ott kavargott a levegőben. Mutatóujjammal megböködtem az előttem lévő izét, ami leginkább egy kocka alakú kakira hasonlított, mire a szőr is felállt a karomon. Annyira undorító. De megígértem, hogy segítek, így muszáj volt valamit csinálnom, még ha tőlem jobbra legalább ezer ugyanolyan bögre várakozott. Nem értettem, azok miért nem tudják pótolni azt a pár, széttört darabot.

– Hiszen mind egyforma – mormogtam magam elé, majd újra megpróbálkoztam a kezembe venni az anyagot.

– Nem.

– Mi? – kaptam riadtan a fejemet a hirtelen mellettem megjelenő Minjae-re, aki semleges arckifejezéssel bámult rám.

– Ahogy mi emberek, úgy minden egyes kerámia is teljesen más. – Elvette az érintetlen alapanyagot, hogy formálni kezdje azt. – Soha nem tudhatod, hogy a tenyered melege, a víz, vagy maga az agyag a végén milyen eredményt szül. Mindez csak akkor derül ki, amikor kikerül a kemencéből. Épp olyan egyedi és különleges az összes darab, mint te vagy én.

Szóhoz sem jutottam, de jobb is volt, ha nem mondok semmit. Folyamatosan csak kellemetlen helyzetbe hoztam magam és félvállról vettem a dolgokat, mióta megérkeztem Koreába, holott tisztán látszott, hogy Minjae életének hihetetlen nagy részét képezi mindaz, ami éppen körbevett akkor. Nem csak egy hirtelen jött düh volt az, amit okoztam a balesetünkkel, hanem annál sokkal több. Mint amikor a gyerekedet bántja valaki.

– Próbálj készíteni egy kisebb tálat, amíg vissza nem érek. Remélem ennyit még te is meg tudsz csinálni – csapta le elém az agyagdarabot, ami így ismét egy kupac gusztustalanság lett, pedig már kezdett formát ölteni a kezeiben. – Ha segítség kell, Yujin a kemencénél van. Csak szólj neki.

– Ki az a Yujin? – kérdeztem, de a férfi már sehol sem volt.

Nincs szükségem senkire, megoldom magam. Legalábbis így gondoltam, és előkaptam a Mr. Jones-éktól kapott telefonomat, hogy rákeressek az agyagozásról szóló csodálatos videókra. Addig is, amíg szívtam magamba a tudást, nem kellett megfognom a rám váró alapanyagot. De nem sokáig menthettem fel magamat a munka alól, hiszen úgy tizenöt tányért és ugyanannyi bögrét tettem tönkre, amit pótolnom kellett. Így nagy nehezen, de kezembe vettem az agyagot, miközben a mobilomon futó felvétel mutatta, mit is kéne csinálnom. Gyúrogattam, gömbbé formáltam, lapítottam, püfölgettem, tényleg mindent úgy tettem, ahogy utasított az a furcsa pasi a youtube-on, mégis az eredmény egy középen kilyukadt, meghatározhatatlan alakú valami lett. Végül is, egyedinek egyedi.

Újra kezdtem, aztán újra és megint újra, de nem ment. Maradj a színészi pályán Ava. Minek erőlködsz?

– Az úgy nem lesz jó – hallottam meg egy kedves hangot magam mögül, de mire megfordultam volna, már helyet is foglalt velem szemben egy igazán cuki arcú srác, aki egyértelműen fiatalabb volt nálam. – Bae Yujin vagyok, Minjae hyung kisegítője – nyújtotta felém mosolyogva a kezét.