Törékeny Porcelán

Negyedik fejezet

„Próbálj meg addig tündökölni, ameddig csak lehet. Csinálj olyasmit, ami megdobogtatja a szívedet. A Föld nem fog elpusztulni, mert ezt teszed."
– Twinkling Watermelon

– Nem! Nem! Ne oda! – kiabálta le Minjae már sokadszorra a fejemet, ahelyett, hogy ő maga rendezte volna el azokat az idióta kerámiákat. Egy apró stand állt a rendelkezésünkre, ami a piac közepén szorongott a többi között. Az egész területet hangzavar, emberek tömege és az ételek finom illata járta be. A dolgom az volt, hogy a lehető legszebben felpakolnom az árut a pultra, amit két fordulóval cipeltünk el odáig, és tényleg próbálkoztam, de Minjae-nek semmi nem felelt meg. Ráadásul úgy dirigált nekem, mintha csak a főnököm lett volna, holott én tettem neki szívességet.

– Akkor csináld te! – raktam le a kezemben lévő díszt mérgesen.

– Sora-ssi, ha nem vetted volna észre, azt teszem! Miért annyira nehéz megérteni, hogy a bögrék oda, a tálak oda, a díszek pedig ide kerülnek?

– Beképzelt majom – morogtam, majd undorral az arcomon tovább rendezkedtem. Bárcsak Yujin is velünk jött volna, aki mindig oldotta a hangulatot.

– Hallottam.

– Mekkora szerencse, hogy a füled is épp olyan nagy, mint amekkora az arcod. Így legalább rendesen hallasz vele – huppantam le a mögöttem lévő székek egyikére, miközben összefontam a mellkasom előtt a karomat. Haesuk asszony meg az alkoholja jól kiszúrtak velem. Vagy a nagy szívem, ami megsajnálta ezt az ökröt.

Figyeltem, ahogy Minjae beáll a standhoz, egyenesen elém, és próbáltam rájönni, hogy milyen családja lehet, ha arra képtelenek voltak megtanítani, hogyan legyen kicsit kedvesebb a másikkal. Vagy minimum fele ennyire viselkedjen bunkó módon. Olyan kellemes látványt nyújtott, de amint megszólalt, az embernek a kedve is elment attól, hogy egyáltalán rápillantson. Pedig még az a sötét póló is tökéletesen mutatta, micsoda szépen kidolgozott háta és vállai vannak. Ébredj, Ava! Ez egy idegesítő majom!

A kerámiák nagy része délig elfogyott, így Minjae úgy döntött, kiakasztja a rögtön jövök táblát, hogy ebédidőt tartsunk. Szokásához híven nem szólt, csak rám nézett és telepatikusan próbált kommunikálni velem, majd megkérte a szomszédos stand eladóját, hogy figyeljen a dolgainkra. Fintorogva felkeltem a székről, amiben eltöltöttem az elmúlt órákat, és követtem őt keresztül a piacon. Ahogy sétáltunk, kezdtem elengedni magamat, nem éreztem már azt az enyhe ellenszenvet, amit pillanatok alatt elért nálam egy-egy szavával. Persze ez köszönhető volt annak is, hogy nem beszélt hozzám. Bár jobban is tette. Addig legalább békében megvoltunk egymás mellett.

Mielőtt beültünk volna valahová enni, lelassítottunk egy virágokat árusító hölgy standjánál, aki épp nagyban vagdosta a rózsákat. A kezében lévő metszőolló olyan könnyedén nyisszantotta le a virág szárát, mintha csak papírból lett volna, én pedig megbabonázva bámultam a mozdulatait. A gyomrom nagyot ugrott minden egyes nyesésnél, így inkább tettem pár lépést hátra, hogy Minjae mögé kerüljek. A vad fantáziám játszott velem, és sikerült elképzelnem, ahogy Dominico egy metszőollóval levagdossa az ujjaimat, hogy aztán borítékban elküldje az anyámnak. Jézusom!

Még jó, hogy az ideiglenes főnököm úgy döntött, nem vesz semmit és hamar tovább állunk, mert kezdett elkapni a hányinger. Nem is az az asszony ijesztett meg főként, hanem a képzeletem, ami képtelenségekkel tömte tele a fejemet, nehogy könnyebb legyen a lelkemnek. Pedig tényleg próbáltam kikapcsolni az agyamat. Kinek volt szüksége arra, hogy rettegésben éljen a saját elméjének abszurd szüleményei miatt? Még ha volt is valamennyi alapja az egésznek, akkor sem kellett volna előre félnem. Persze ezt magyarázd meg a szívednek.