Törékeny Porcelán

Tizenhatodik fejezet - Befejezés

„Nem kell tudnom a jövőről. Mert bármi is vár rám, úgyis veled leszek."
– Hív az idő

A nap sugarai betörtek a szobám ablakán, jelezve, hogy reggel van, és ideje felkelni. Továbbra sem volt kedvem hozzá, de muszáj volt erőt vennem magamon. Anya reggelente finom reggelivel várt, ráadásul képes volt miattam hetekig otthonról dolgozni, holott már jobban voltam. Két hónap alatt sikerült nagyjából felépülnöm, de annak ellenére, hogy a testem valamivel kellemesebben érezte magát, és túléltem, a lelkem darabokban volt.

Hiába kapták el végül Dominicot, csukták le élete végéig, és volt jól mindenki, mégsem tudtam boldog lenni. Onnan kellett volna folytatnom, ahol május elején abbahagytam, még arra is esély volt, hogy a szerepet is visszakapjam, amiből azt hittem, már régen kirúgtak, mégsem ment. Képtelen voltam rá.

Betömtem a palacsintát, ami tocsogott a juharszirupban, majd nekiálltam elmosogatni, hogy azzal is teljen az idő. Az agyam folyamatosan azon kattogott, vajon Minjae hogy van. Emlékszik-e rám? Végül beszélt-e az anyjával, vagy sem? Annyi kérdésem volt, és amellett, hogy az egész nyári hercehurcát fel kellett dolgoznom valahogy, még ezekre is választ szerettem volna kapni. Csakhogy szinte minden kapcsolatom megszakadt velük, amint egy hónapnyi kórházi kezelés után hazajöhettem, miközben kivettek a Tanúvédelmi Programból. Hiába volt meg a száma, ahhoz nem voltam elég bátor, hogy felhívjam. Könnyebb lett volna valakin keresztül érdeklődni, de őszinte leszek, valószínűleg csak akkor nyugodtam volna meg, ha a saját szememmel látom, minden rendben van vele. Azt, hogy továbblépett, és nem tört össze a hazugságaim súlya alatt.

– Elmennél a boltba? – sétált be a konyhába anya, megsimogatta a fejemet, majd a telefonján pötyögött valamit, valószínűleg a munkája miatt. Nem egyszerű egy magazin igazgatójának lenni. Hálás voltam, hogy ennyit foglalkozik velem, próbálja lefoglalni az agyamat, és minden erejével azon van, hogy tovább lendítsen ezen a káoszon.

Bólintottam, magamhoz vettem a mobilomat, kisétáltam az előszobába, hogy a cipőmet is felhúzzam a kabátommal együtt, és unottan elindultam a közeli kisboltba. Egész életemet abban az átlagos, külvárosi családiházban töltöttem. Betéve tudtam az utcákat, mégis idegennek éreztem őket. Mintha a szívem Thebekben maradt volna. Mennyi minden változott pár hónap alatt. Még a nap is másként sütött, hiába nem ismertem a koreai őszt, tudtam, hogy ott sokkal szebb lehet. Azok a gyönyörű naplementék a műhely tetejéről nézve.

Anya átküldött egy listát üzenetben, én pedig csigalassúsággal araszoltam a sorok között, keresve a megadott dolgokat. Nem érdekelt. Nem ott akartam lenni, és paradicsomszószt válogatni. Legszívesebben felmarkoltam volna anyát, és átrepültem volna az óceán felett, hogy új életet kezdjünk Koreában, még ha neki esze ágában sem lett volna menni. Ismertem annyira, hogy ne akarjon elköltözni, de végre visszakaptam őt, nem hagyhattam el újra.

– Mondjuk mennyi esélye lenne, hogy Minjae ismét szóba álljon velem? – mormogtam a pénztárnál, mire az eladólány furcsán nézett rám. – Semmi. Csak magamnak beszélek – ráztam meg a fejemet, majd kifizettem a kijelzőn megjelenő összeget, és a papírzacskót megmarkolva távoztam.

Fejben már eldöntöttem, hogy bezárkózom a szobámba, és megkeresem az egyik kedvenc sorozatom egyikét, talán a Holnapot, hogy végigmaratonozzam a nap további részét, mintha nem lenne jobb dolgom, mint bőgni és mérhetetlen mennyiségű chipset magamba tömni. De ahogy közelebb értem a házunkhoz, már tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni.

Egy sötét autó állt a kapunk előtt, ami túlságosan gyanús volt. A gyomrom akaratom ellenére ugrott össze. Rászorítottam a papírtasakra, majd lassú léptekkel felsétáltam a lépcsőn, lopva magam mögé nézve, nem-e követ valaki, azonban a kilincshez érve képtelen voltam lenyomni azt. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, amikor kivágódott előttem az ajtó, és anya berántott rajta.