Törékeny Porcelán

Tizenegyedik fejezet

„Az ima nem hoz csodákat. A tájfun kitör, akkor is, ha imádkozol.
Mégis imádkozol."
– Számkivetett díva

Már láttam ezt a jelenetet. Mikor a lány fekszik a sürgősségin, körülötte rohangálnak a nővérek és orvosok, a szomszéd ágyon siránkozva panaszkodik telefonon egy beteg, és ahogy kinyitja a szemét, a fehérség, na meg a ledfények szinte megvakítják. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy majd én leszek az a lány, akivel ez történik meg.

Fel akartam ülni, de a fájdalom belém nyilallt, így inkább annyiban hagytam az egészet. Bámulva a plafont folyamatosan ugyanaz játszódott le a fejemben. Könnyelmű voltam. Túl magabiztos. És tessék, itt az eredménye. Megsérültem, csak mert elhittem, hogy biztonságban vagyok, és elfelejtettem, hogy Dominico Cassaroról van szó. Valószínűleg még a világvégéről is előkeresett volna.

– Azt mondták, ki fogják takarni az arcunkat! – hallottam meg Minjae ideges hangját. Szememmel keresni kezdtem, de az ágyam egy részét eltakaró függönytől nem találtam őt. – Az egészről ők tehetnek, tudod jól!

– Nyugodj meg! – próbálta csitítani a nagybátyja, de semmi haszna nem volt.

– Beperelem őket. Kifizethetik az orvosi számlát, és kártérítést is adhatnak! – magyarázta tovább. Furcsa volt egy ilyen Minjae-t hallani, aki ennyire kikel magából. Hiszen egy jégszobor volt.

– Minjae – szólaltam meg kissé rekedtesen. Nem tudtam, mióta is feküdtem ott, de teljesen ki volt száradva a torkom. Hirtelen félrerántották a függönyt, így szembetaláltam magam a megmentőmmel, aki olyan megkönnyebbüléssel nézett rám, mintha épp a halál markából húztak volna vissza.

– Kérsz valamit? Inni? Enni? Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Kell fájdalomcsillapító? – hadarta nagy szemekkel, miközben gyengéden megfogta a bal kezemet, és lehuppant az ágyam melletti székre.

– Csak egy kis vizet, köszönöm – mosolyodtam el.

– Máris! – villantotta meg halványan szabályos fogsorát. A gödröcskék kirajzolódtak az arcán, amikkel egészen addig nem volt szerencsém találkozni, a szívem pedig heves dobogásba kezdett a látványuktól. De csak egy pillanatra, mivel amint felállt mellőlem, Haesuk asszony szinte félredobta Minjae-t az útjából, hogy átvegye a helyét, aki így inkább el is indult egy pohár vízért.

– Te nappeun yeoja! Mondtam már ezerszer, hogy vigyázz magadra! – ütötte meg kétszer is a vállamat, mire feljajdultam. Az aggódást épp úgy mutatta ki, mint azt anya tette mindig, ez pedig rögtön megmelengette a lelkemet.

– Soha nem mondta – nevettem fel, amitől az oldalam sajogni kezdett. – Mi a fene?

– A motorosnál kés volt – kezdett bele Park úr. – Minjae azt mondta, ahogy elfordult a járművel mellettetek, Kim Sora-ssibe akarta szúrni, de még időben elrántotta önt ahhoz, hogy ez megtörténjen. Azonban így is sikerült egy vágást ejtenie az oldaladon. Kitisztították és összevarrták, de még egy darabig fájni fog.

– Minjae jól van? – Mit számított a saját egészségem, ha ő megsérült?

– Erősebb vagyok, mint gondolnád – tért vissza mosolyogva. A szívem nagyot dobbant a látványától. Szolgálatkészen állt az ágyam mellett, míg Haesuk asszony segített felülni, hogy megihassam azt a kevés italt. – Csak egy kis ütést kaptam, semmi több.

– Igazából zúzódott a könyököd, amit be is kellett kötni és pihentetned kell még legalább egy hétig – javította ki Park úr okoskodva, mire Minjae elhúzta a száját.

– Szóval elkél majd a segítségem.

– Mindkettőtöknek pihennie kell, Sora-ssi – nyomkodta be a lábam mellé a takarót Haesuk asszony gondosan. – Este hazajöhetsz, de pár napig nem megy senki sehova. Jobb, ha ehhez tartjátok magatokat! – nézett a mögötte álló Minjae-re fenyegető arccal.