Törékeny Porcelán

Tizenötödik fejezet

„Nem nyaldoshatod a sebeidet, ha az ellenfél is a szőnyegen van. Csak két dologra koncentrálj: Úgy döntöttem, hogy harcolok, és nyerni fogok!"
– Marry My Husband

Egy egyszemélyes ágyon kuporogtunk, ami egyáltalán nem érdekelt, mivel annak a karjaiban lehettem, akiért a szívem megállás nélkül dobogott. Mintha az életem kezdett volna egy jobb irányt venni, és a remény bennem olyan nagyra nőtt, mint még soha. Ezen a reggelen úgy éreztem, senki nem veheti el tőlem ezt a boldogságot.

Mielőtt felkeltem volna, hogy főzzek egy kávét, megfigyeltem Minjae békésen alvó arcát. Az állán lévő apró anyajegyet, a selymes bőrét, a szépen megrajzolt ajkait, amiket legszívesebben újra megcsókoltam volna. De inkább erőt vettem magamon, ellenálltam a kísértésnek, és óvatosan kimásztam az ágyból. Magamra vettem az első utamba akadó ruhadarabot, ami az ő felsője volt, így majdnem a térdemig leért, majd átsétáltam a konyhába, hogy megkeressem a kávéfőzőt.

Minden fiókot kihúzkodtam, minden szekrényt megnéztem, de nem találtam semmit, néhány instant kávén kívül. Mit is vártam? Hogy majd kávéházi minőséget fogok tudni inni? Ugyan már. De ez is több, mint a semmi.

Morogva töltöttem vizet a vízforralóba, majd hagytam, hadd tegye a dolgát. Elmerengve bámultam a gépet, miközben az agyam újra meg újra a tegnap estét játszotta le számomra. Beharaptam az ajkamat, ahogy eszembe jutott Minjae keze, amivel bebarangolta az egész testemet.

– Jó reggelt! – rémített szinte halálra a férfi, akin éppen agyaltam. – Az az én felsőm? – Felé fordultam, a félmeztelen felsőteste pedig csak olaj volt a tűzre. Minden porcikámban enyhe zsibbadást éreztem.

– Igen. Ne haragudj, visszaadom – siettem volna el mellette, de megállított.

– Jól áll, hagyd csak.

– Ha nem szeretnéd, hogy elájuljak, akkor most elengedsz – néztem a szemébe kérlelően, vöröslő arccal, mire vigyorogva teljesítette a kérésemet. – Köszönöm! – kiabáltam oda, miközben berohantam a szobába.

Lehámoztam magamról a pólót, majd felhúztam a tegnapi ruhámat, amit a helyiség különböző pontjairól szedtem össze. Mielőtt visszasétáltam volna, vettem egy mély levegőt, majd a felsőjét szorongatva odalépdeltem hozzá, és a kezébe nyomtam azt. Szólnom sem kellett, rögtön felvette, megkímélve egy szívrohamtól. Hiába töltöttük együtt az éjjelt, a szívem képtelen volt nyugodt maradni attól a látványtól.

– Ezt már tegnap oda szerettem volna adni – nyúlt a zsebébe. Csak nem egy gyűrű? Kíváncsian figyeltem őt, ahogy kisvártatva egy apró porcelán cicát nyújtott felém, ami épp akkora volt, mint a tenyere.

– Ez még a gyűrűnél is jobb – kaptam ki izgatottan a kezéből a csodás kerámiát.

– Gyűrű? – futott össze a szemöldöke, mire vidáman megráztam a fejemet.

– Nem lényeg – forgattam meg a szemem előtt az apró tárgyat. – Pont úgy néz ki, mint Cheonsa.

– Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám, majd széttárta a kezét, hogy ölelésbe vonhasson engem.

– Köszönöm – bújtam hozzá rögtön, és hagytam, hogy átjárjon Minjae melegsége és a megszokott, kellemes illata.

Szerettem volna örökre ott maradni, mindentől távol, de az asztalon megszólaló telefonom mindent felborított. Eddig tartott. Az addigi tökéletes nyugalom és béke elszállt egy másodperc alatt. Mintha nem is létezett volna.

Minjae elhúzódott, majd a mobilért nyúlt, aminek képernyőjén a Han Seojin felirat szerepelt. Teljesen elfelejtettem, hogy Minjae anyjának meg van a számom, és keresni fog. A torkom elszorult, a kezeim remegni kezdtek, ahogy a készüléket szorongató férfi idegesen rám emelte a tekintetét.