Törékeny Porcelán

Ötödik fejezet

„Nem számít, mennyire nehéz, az égre nézel, a csillagokra. Nézed ezt a sok szépet, és olyan vagy, mint egy gyerek."
– Coffee Prince

Vegyél csomagolóanyagot! Persze. Mert az olyan hihetetlenül egyszerű, főleg egy olyan személynek, aki nem érti a nyelvet sem.

Hiába tudtam, merre kell menni, mivel Yujin mindent gondosan elmagyarázott, ha már Minjae képtelen volt rá, mégsem voltam előbbre. Úgy bolyongtam az utcákon, kezemben Yujin telefonjával, mint egy idióta, aki nem tudja merre van az előre. A Naver maps ráadásul szinte mindent koreaiul írt ki, ami még inkább megnehezítette a dolgomat. Minek vett fel, ha eredetileg mindent csak bedobozolt és úgy szállította el a nagybátyja a megadott helyre. Nyugodtan maradhatott volna az eredeti, jól működő rendszerénél, nem kellett volna létrehozni miattam egy plusz munkakört, aminek a kialakítása ráadásul rám várt. Ennyire utálja, hogy Park úr segít nekem?

Nagy nehezen megtaláltam az üzletet, ami a térképen meg volt jelölve, hogy aztán percekig a kirakatot bámuljam, mert féltem bemenni. Mi van, ha nem tud angolul az eladó? Egyáltalán hogyan fogom megtalálni a megfelelő csomagolót? A szívem egyre hangosabban kalapált, már kezdtem rosszul lenni, amikor megcsörrent a kezemben lévő mobil, frászt hozva rám.

– Mi van? – szóltam bele, miután felvettem Minjae hívását.

– Odaértél? – hümmögtem egyet válaszként. – Akkor miért nem mész be?

– Honnan tudod, hogy... – néztem körbe, majd a túloldalon megláttam az önelégültem vigyorgó fejét, ezért kinyomtam a hívást. – Ha úgyis erre jöttél, miért kellett elküldened engem is ide?

– Gondoltam, gyakorolhatnád a nyelvet. – Pillanatok alatt átért hozzám, majd gondolkodás nélkül nyitott be a boltba, ahol hangosan ránk köszönt az eladó.

– Csodás. Egyébként is, valamennyire tudok koreaiul – magyaráztam, miközben követtem őt a polcok között, amiken millió fajta chips és rágcsa sorakozott.

– Eddig nem tűnt fel, hogy tudnál – fordult felém flegma arccal.

– Annyeonghaseyo, Kamsahamnida...hmm...Gwenchana...Kajima...és jaj igen! Oppa saranghaeyo – mondtam vigyorogva, mire felhúzta az orrát és lemondóan megrázta a fejét.

– Az utolsót inkább ne mondjad senkinek! – indult tovább, a bevásárlókosarába dobva egy sajtos chipset.

– Miért, oppa?

– Hagyd abba! – húzta össze nagy szemeit, így visszapillantva rám. Képtelen voltam elfojtani a nevetésemet, annyira vicces látványt nyújtott azzal az enyhe pírral az arcán, amit ez az egyszerűnek tűnő szó okozott.

– Még soha nem mondták neked ezt, Minjae-ssi?

– Semmi közöd hozzá! És eszedbe ne jusson így hívni engem , Kim Sora-ssi! – kapott fel két tekercs csomagolópapírt az egyik sarokból, majd megindult a pénztárhoz. – Egyébként, még mindig nem vagyunk olyan jóban, hogy ilyen bensőségesen beszélj velem!

– Annyit körülményeskedik, Park Minjae-ssi – erőltettem ki magamból a tiszteletteljesebb választ egy szemforgatás kíséretében, miközben vártam, hogy kifizesse a kosárban lévő dolgokat, hogy végre visszaindulhassunk a műhelybe.

Természetesen nem az én tempómban haladt, a hosszú lábaival csak úgy szelte az utcát, míg én próbáltam tartani vele az iramot. Kívülről hihetetlen röhejesnek tűnhetett, ahogy szinte futottam utána, csak mert képtelen volt lassabban menni. Mire az épülethez értünk, ami kívülről egyáltalán nem nyújtott túl biztató látvány a faláról omladozó vakolattal, éppen, hogy nem köptem ki a tüdőmet. Zihálva sétáltam be Minjae után, aki ledobta az ajtó mellett lévő kopott kanapéra a cuccokat, majd leakasztva a sötét kötényét a fogasról és magára véve azt, beült a koronghoz, hogy nekilásson a munkának. Fintorogva kaptam fel a csomagolópapírokat, hogy aztán a tőle pár méterre helyet kapó asztalhoz menjek, ahol dolgozni terveztem.