Törékeny Porcelán

Tizenkettedik fejezet

„Ha folyton a jövő miatt aggódik az ember, akkor időközben rengeteg dolgot megbán."
– Számkivetett díva

Reggel úgy pattantam ki az ágyból, mint egy Disney hercegnő, aki a happy endjéhez közeledik. Már csak a csicsergő madarak hiányoztak az ablakpárkányról, és egy pont odaillő zene, amit csak az én jelenetem miatt írtak meg. Énekelni azért nem álltam neki, bőven elég volt az a pár vidám tánclépés, amit ellejtettem öltözködés közben.

A hétvégére beszéltük meg a tengerparti utazást, de annak a két napnak a gondolata is, ami előtte ránk várt, teljesen feltöltött, hiszen Minjae-vel tölthettem el őket. Még azt a kellemetlen félelmet is képes volt elnyomni bennem, ami folyamatosan szorongatta a lelkemet, mióta a motoros megvágott. A nyoma továbbra is ott húzódott az oldalamon, emlékeztetve a történtekre, és hiába kapták el a férfit, aki nem mondott semmit a kihallgatáson, jól tudtam ki áll a háttérben. Nem kellett elmesélnie az egyezségét Dominico Cassaroval, hiszen egyértelmű volt. Miért akart volna leszúrni, ha nem amiatt az ember miatt, aki égen-földön keresett engem?

De amíg a Park család közelében töltöttem az időmet, próbáltam félretenni minden rossz érzést, és csak élvezni a jelent. Hiszen azért utaztam odáig, hogy elfelejtsem legalább egy kis időre, hogy mi történt. Vagy legalábbis igyekezzek másra is koncentrálni, mint arra, hogy halálosan meg vagyok fenyegetve. Minjae pedig akaratán kívül terelte el a figyelmemet. Már a létezése elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, nem ezen a világon vagyok. A vele közösen töltött pillanatok alatt, teljesen el tudtam engedni ezeket az aggodalmakat, a motorost, Domincot, a titkomat. Biztonságban éreztem magam.

De ahogy ő óvott engem a saját gondolataimtól, úgy én sem szerettem volna, ha bántódása esik. Főleg, hogy már másodszorra sérült meg miattam. Bőven elég volt két alkalom, nem volt szükség többre, így ragaszkodtam ahhoz, hogy később induljak el, mint ő, és csak a műhelyben találkozzunk. Azonban Park Minjae-nek senki nem parancsolhat, így amikor kiléptem a szobám ajtaján, rögtön szembenéztem vele.

Meglepődve bámultam a halványan mosolygó arcára, és hirtelen nem tudtam, hogyan is érezzek. A szívem rögtön hevesen kezdett dobogni, reagálva Minjae jelenlétére, az eszem azonban pirosan villódzó lámpajelzést küldött, remélve, hogy vissza tud fordítani a szobám felé.

– Te mit keresel itt? – bukott ki belőlem.

– Téged várt. Többet nem mehetsz egyedül sehová! – előzte meg Haesuk asszony a férfit, mielőtt válaszolhatott volna, mire rákaptam a tekintetemet.

– Haesuk-ssi, nem kell ennyit kihozni a dolgokból – sétáltam el Minjae mellett nyafogva, és felvettem a cipőmet.

– Az én ötletem volt. És először is, ezt tedd el. – Mosolyogva a kezembe nyomott egy pár éves telefont, majd megragadva az üres kezemet, össze is fonta az ujjainkat. – Elmentünk! – köszönt el vidáman, kihúzott az ajtón, és elindult a műhely felé, ami segített felocsúdni. Többnyire biciklivel járt, most mégis a séta mellett döntött. Jól tudtam, hogy ez is miattam van.

Csendben gyalogoltam mellette, miközben őt figyeltem. A puha arcbőrét, a mélybarna szemeit, amikkel az utcán lévő dolgokat figyelte, a fülére hulló, enyhén hullámos haját, ahonnan egy elszabadult tincs a homlokába hullott, és ami minden lépéssel ugrott egyet. Nem akartam, hogy bármi baja essen.

– Nem vagy biztonságban mellettem – szólaltam meg, Minjae pedig kedvesen rám mosolygott.

– Régen Taekwondoztam. Simán elbánok bárkivel!

– Mint Suho, a True Beauty-ból? – kerekedtek ki a szemeim, bár az alkatát elnézve, igazán gondolhattam volna, hogy valamit sportolt.

– Kicsoda?