Fateful love [BinChan]

3. fejezet: Changbin múltja

-Changbin szemszöge-

Miután Channie elment az ételes dobozokkal, anyukám szüntelenül csak a telefonját leste. Biztosan apától várja az új híreket, hiszen apa most egy veszélyes bevetésen van, amiből nem biztos, hogy visszatér. Muszáj elterelnem anya figyelmét. Odamentem mellé, majd egy kártyapaklit mellé rakva mosolyogtam rá.

- Ne haragudj, kincsem, most nincs kedvem kártyázni... Menj, játssz valami mást. - mosolyodott el halványan anya. A szívem beleszakad arca látványába. Engedelmesen bólintottam, majd a kártyát ott hagyva anya mellett az asztalon mentem fel a szobámba. Mit tudnék kezdeni akkor?

Pár órával később kopogtak az ajtón. Már félhomályban úszott a ház, így egy zseblámpával világítottam. Anyám az asztalra dőlve aludt, így halkan mentem el a konyha mellett a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam, és Chan állt előttem, mögötte egy ismeretlen férfi.

- Channie... mi a baj, és kik ezek? - néztem a hátam mögé, és Chan hátát kezdtem simogatni.

- Binnie... - tolt el magától - Ő egy maffiafőnök, és én leszek az utódja... Soha többet nem látsz engem... Búcsúzni jöttem. - mondta, miközben én a könnyeit törölgettem.

- Ne sírj, Channie! - fogtam meg arcát két kezem közé. - Erős vagy, és biztosan fogunk még találkozni. Mi mindennél erősebbek vagyunk.

- Ideje menni! - fogott kezére az ismeretlen, majd elhúzta tőlem Chant. Mielőtt még a kocsiba ült volna, még egy utolsót kiáltott.

- Szeretlek, Binnie! - kiáltotta, majd végül beszállt a fekete kocsiba, ami el is hajtott. Sírva fakadtam, és az utca közepére sétáltam. Channie sírva nézett rám az egyre távolodó járműből. Miért? - estem térdre, miközben belül majd szétmart a fájdalom. Ekkor bentről anyám síró hangja csapta meg a fülem, mire egyből beszaladtam a házba. Anyukám a földön ült és sírt, miközben telefonján apa képe virított, hiszen ő a háttérképe.

- Anya! Hé, mi a baj? - térdeltem le mellé, és kezem a hátára siklott nyugtatásképp.

- Meghalt... az apád... - nézett rám könnyes szemekkel, majd karjaiba zárt. Könnyeim nekem is megindultak, és nem tudtam mit tegyek. Elhagyott két fontos ember az életemben egy időben, ráadásul. Apa... Channie... miért hagytatok magamra??? Ordítottam és vergődtem anyám karjaiban, aki csak sírva próbált nyugtatni és lefogni, nehogy kárt tegyek magamban. Így telt hát ez az este. Az az este, amikor az egész életem megváltozott.

Évek teltek el azóta az éjszaka óta. Az éjszaka, amikor elvesztettem az apámat és a legjobb barátomat. Azóta minden pillanatban az hajtott, hogy jobb rendőr legyek, mint bárki más, hogy megakadályozzam, hogy mások is hasonló fájdalmakat éljenek át. Anyám mellettem állt minden döntésemnél, támogatott, ahogy tudott, de én is láttam, hogy a veszteség mennyire megviselte őt.  Amikor elérkezett az idő, hogy elhagyjam a szülői házat és a rendőrakadémiára költözzek, éreztem, hogy a szívem egy része még mindig abban a házban marad. Anyám könnyek között búcsúzott tőlem, de mindketten tudtuk, hogy ez az út az, amit választottam. A rendőrakadémia kemény volt, de elszántan dolgoztam. Itt ismerkedtem meg Jeonginnal, aki rögtön a legjobb barátom lett, Felixszel, aki sosem hagyta, hogy a nehézségek legyőzzenek, és Jisunggal, aki mindig képes volt felvidítani, bármilyen sötét is volt a napom. Mindhárman segítettek abban, hogy átvészeljem a nehéz időket, és bár nem meséltem nekik mindent a múltamról, tudták, hogy valami sötét titok lappang bennem. Az akadémián töltött évek gyorsan elrepültek, és végül elérkezett a nap, amikor megkaptam az első munkanapom. Izgatottan és idegesen álltam csapatom előtt, akik mindannyian készen álltak arra, hogy velem együtt küzdjenek a bűnözés ellen. Aznap reggel korán érkeztem az irodába, Jeongin, Felix és Jisung már ott vártak rám.