Fateful love [BinChan]

9. fejezet: Ne sírj!

-Jeongin szemszöge-

Egy ismeretlen helyen ébredtem fel, és csak annyi ugrik be, hogy Chan-t akartam elkapni, de ő a számhoz nyomta azt a büdös rongyot. Most egy szobában vagyok, az ágyon fekve. Felültem az amúgy kényelmes ágyban, és körülnéztem a sötét szobában. Jesszus, este van? Felálltam az ágyról, majd az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Igen, este van. Én pedig egy luxusvillában vagyok. Ez Chan birtoka?? Édes istenem, mit keresek én itt?! Ki kell jutnom innen. Az ajtóhoz futottam, és halkan kinyitottam azt. Kiléptem a sötét folyosóra, és a telefonommal világítottam, ami meglepetésemre a zsebemben volt. Az emeleten vagyok, ezért lementem a hatalmas lépcsőn, mire valaki utánam kiáltott és futni kezdett felém. Én persze, mivel nincs nálam fegyver, megijedtem és futni kezdtem. Közelharcban is jó vagyok, de az, aki utánam futott, egy kurva nagy darab csávó. Ahogyan rá világítottam, láttam, mennyire kigyúrt. Az épület másik részébe futottam, szerintem, és azon belül egy szobába, ahol ugyanúgy sötétség volt. Lekapcsoltam a telefonom vakuját, és az ajtóhoz simultam, hogy halljam, merre megy az a nagy darab csávó. Pár perc múlva elment a szoba elől, pont arra, ahonnan futottam. Ki akartam menni, viszont egy fegyver csövét éreztem a tarkómnak nyomódni. Meg kell mondjam, lefagytam.

- Ki vagy?! - szólt a szoba tulajdonosa mély hangon, mire a hideg is kirázott. - Válaszolj, vagy egy golyót repítek a tarkódba! - mondta tök nyugodtan. Én remegtem, és könnyeim is megindultak, amit szerintem meghallott, hiszen sosem voltam az a csendesen síró. A villanyt felkapcsolta, és maga felé fordított. Ez Chan egyik embere. Emlékszem rá. A nevét nem tudom, de az arca megmaradt. - Miért sírsz? - kérdezte, letéve a fegyverét az asztalára.

- Nem tudom... egyszerűen azt sem tudom, mit keresek itt... Chan hozott ide, de nem tudom, miért... az előbb meg egy nagy darab emberétől menekültem ide... ne haragudj, ha felébresztettelek... - sírtam tovább, majd hirtelen karjaiba zárt, és fejem a mellkasára hajtotta. Simogatni kezdte a fejem. Meglepődtem, hiszen szinte nem is ismerjük egymást.

- Ne sírj. Nem tettél semmi rosszat. - suttogta, és tovább simogatta a fejem. - Mi a neved? - kérdezte, el nem engedve engem.

- Yang Jeongin. - válaszoltam. - És te? - kérdeztem felnézve rá, miközben még mindig nem engedett el.

- Kim Seungmin. - válaszolt mosolyogva. - Tudsz róla, milyen gyönyörű és cuki vagy? - simított végig az arcomon. - Te vagy Seo Changbin embere, nem? - kérdezte.

- De, az vagyok...

- Most te vagy kutya szorítóban. - mosolyodott el. - De segítek kijutni. - mondta, majd hirtelen köhögni kezdett, és tenyere véres lett a köpettől. Eltolt magától, és jó messzire ment tőlem.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva. Én miért aggódom érte?? Hiszen bűnöző. De mégis... ah megőrülök.

- Beteg vagyok... tuberkulózisban szenvedek. Azért löktelek el, mert elkaphattad volna, ha rád köhögök. Nem akarom, hogy elkapd. - mosolyodott el halványan, és letörölte száját, majd kezet mosott. - Gyere, segítek kijutni. Utána muszáj pihennem. - fogta meg a kezem, majd kivitt a szobából a sötét folyosóra. Lassan haladtunk és csendben, miközben Seungmin egy zseblámpával világított. A hátsó kijáraton mentünk ki, ahol nincsenek emberek. Ahogy a hátsó kapuhoz értünk, Seungmin elengedte a kezem. - Ha itt tovább mész egyenesen, akkor egy főútra érsz. Ott van buszmegálló. Kb. 20 perc múlva jön is busz. Vigyázz magadra, Jeongin. - indult volna el, de én megöleltem, és mivel háttal volt nekem, ezért fejem a hátába fúrtam.

- Köszönöm, Seungmin. Hálás vagyok neked. Gyógyulj meg minél hamarabb, jó? - mondtam.

- Nincs mit, törpe. Megfogok, ígérem. - mondta, mire én elengedtem, és elfutottam. Sosem gondoltam volna, hogy majd Chan egyik embere ilyen kedves lesz velem. Megdobogtatta a szívem a kedvessége.

-Changbin szemszöge-

Reggel van. A nap szépen besüt a hatalmas ablakon. Chan karjaiban fekszem, és most már sokkal jobban érzem magam. A tegnap este mindent megváltoztatott bennem. Végre magamnak is be tudtam vallani, és neki is, hogy szeretem. Tiszta szívemből. Viszont még mindig sok minden áll az utunkba. Felnéztem az én alvó macimra, és elmosolyodtam. Mivel érdemeltem ki a szeretetét? Lassan nyitogatni kezdte szemeit és rám nézett.

- Jó reggelt! - köszöntem neki egy hatalmas mosollyal.

- Oh, bárcsak minden reggel erre kelhetnék. - mondta. - Neked is jó reggelt, Binnie. - simított a takaró alatt lévő combjaimra, majd ajkaimra csókolt. Hm... finom reggeli csók. Viszont az idilli kis pillanatot megzavarta egy embere.

- Uram! A rendőr fiú megszökött! - mondta kifulladva az ajtóban, én pedig elpirulva bújtam a takaró alá.

- Nem baj, hagyjátok! - mondta Chan. - Elmehetsz! -küldte el emberét, majd csak az ajtó csukódását hallottam. - Binnie. - húzta le fejemről a takarót, és mosolyogva nézett rám. Haha, ez olyan vicces? - Szégyenlős vagy? - kérdezte nevetve, mire vállon csaptam.

- Milyen már az, hogy egy embered ránk nyit, mikor mi... csókolózunk... és ha mást csináltunk volna??! - akadtam ki.

- Miért, szeretnél csóknál többet is? - kérdezte felém magasodva. Kezét két fejem mellett támasztotta meg. Mielőtt bármit is mondtam volna, nyakamat vette célba. Finoman, de közben durván szívogatta érzékeny bőröm, amit nem tudtam hang nélkül hagyni.

- Channie... - lihegtem nevét a fülébe.

- Ezzel csak beindítasz, ugye tudod? - vált el nyakamtól, és már hiányoltam ajkait onnan.

- Én...

- Ne aggódj. Ameddig te nem akarod, addig nem teszek semmit sem. Tudok rád várni bármeddig. De tudom, hogy így is az enyém vagy! - suttogta a végét a fülembe, majd megharapta azt. Egy halk nyögést eresztettem el, mire ő csak mosolyogni tudott.

- De vicces vagy ma. - forgattam meg a szemeim.

- Te meg úgy látom, jobban vagy. - nevetett fel Chan.

- Igen, ezért szeretnék végre haza menni, mielőtt apád rám talál, és golyót ereszt a fejembe. - húztam el a szám a végére.

- Ahj, igaz is... - dőlt le mellém nagyot sóhajtva. - A kocsid itt van a garázsban, szóval bármikor haza mehetsz. Haza kísérjen egy emberem?

- Nem kell, megoldom. Amúgy, milyen rendőrről beszélt az embered? - kérdeztem.

- Jaaa, Jeongin-t elhoztam ide tegnap, mikor visszaszereztem a szállítmányt, amit a drága zsaruk elloptak. A te embereid is ott voltak, szóval ja, megtámadott a kis törpe, de nem volt esélye. - rántott vállat.

- Te elloptad a rendőrségi bázison lévő szállítmányt?? - kérdeztem hirtelen felülve.

- Igen, az ÉN szállítmányomat! Az nem a tiétek, Binnie, az az enyém. A rabszolgákat így sem kaptam vissza.

- Még jó, hogy nem! - kiáltottam idegesen. - Rabszolga-kereskedelem a legrosszabb az összes közül! A többi nagyjából még oké, de emberekkel kereskedni az már tényleg felér mindennel!

- Jól van, nyugi! - ült fel ő is. - Ígérem, emberekkel többet nem kereskedem. - simította kezemre. Istenem, nem tudok rá haragudni.

- Jó. - mondtam, majd egy puszit adtam ajkaira. Ezután felöltöztem, és hazaindultam, hiszen mostohaapja bármikor megtalálhat, az pedig nem lenne szerencsés számomra.