do you remember? [yunhwa]

9 : korai látogatás és egy meglehetősen ironikus szerepcsere

Rég volt már a tizennyolcadik születésnapom, mégis úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Pontosan ugyanúgy takarítok most is a házunkban, halkan fütyörészve közben, mint akkor és ennek a tetejébe ugyanaz a társaság fog most meglátogatni. Egészen nosztalgikus, bár igazából Jongho ballagása óta valamilyen szinten minden annak érződik - kicsit úgy érzem magam, mintha újraélném azt az évet, nos, azzal a különbséggel, hogy a kedvenc szerelmespárjaim tagjai már több mint két éve boldogok együtt, én pedig erősebb érzelmeket táplálok Seonghwa felé, mint csupán tisztelet vagy baráti szeretet, de ezen kívül nem sok minden változott.

Apropó Seonghwa, egyáltalán nem nyugtat meg a kevesebb mint tíz perce küldött üzenete, miszerint talán a megbeszélt időpontnál egy kicsit előbb bukkan fel, ugyanis nem szeretném, hogy koszosan, izzadtan és a sötétkék-fehér csíkos térdig érő pizsamanadrágomban kelljen mutatkoznom előtte, mert akkor szerintem leszúrnám magam az éppen kezemben fogott porszívóval. Régen nem volt baj, hogyan festettem a társaságában - erre remek példa a tengerészkék sonicos felsőm, amit tizenegyedikben előszeretettel használtam pizsamának, tehát a legtöbb alkalommal, amikor nálunk aludt, abban látott -, viszont azóta rájöttem, hogy eléggé bejön és ennek tekintetében akaratlanul is igyekszem előtte jól kinézni, közben megpróbálva elfelejteni az összes kellemetlen dolgot, amit a szeme láttára leműveltem. Érdekes érzés szerelmesnek lenni, az egyszer biztos.

Éppen a szekrényemben rámolok ruhák után kutatva (hiszen attól még, hogy csak meccset nézni jönnek át a többiek, nem festhetek úgy, mint egy hajléktalan), amikor csengetnek. Először nem értem, mégis ki lehet az, aztán eszembe jut Seonghwa üzenete és úgy, ahogy vagyok - tehát egy egyszerű fehér pólóban és az ominózus nadrágban -, lerohanok ajtót nyitni, nyomomban pedig a három éves, meglehetősen hiperaktív golden retrieverünk lohol. Az ajtó másik oldalán a sejtésemnek megfelelően Seonghwa áll, aki vigyorogva végigmér, mielőtt bármit is szólna.

- Szia, Yuyu. Jó a szerelésed - mondja szórakozottan.

- Ja, kösz - nevetek vörös arccal, majd félreállok, hogy bejöhessen - hogyhogy ilyen korai vagy?

Barátom már nem tud válaszolni, mert a lábára támad egy aranysárga szőrcsomó.

- Napsi, fejezd be! - dorgálom meg zavartan a kutyát, akinek azonban természetesen esze ágában sincs hallgatni a gazdájára. Seonghwa lehajolva megsimogatja a füle tövénél, aminek az állat meglehetősen örül, így a padlón kezd el hemperegni.

- Napsi? Így hívják?

- Igazából Napsugár. Anya nevezte el, aztán egy idő után rájöttünk, hogy túl hosszú, ezért lerövidítettük. Persze nem tudtunk rászokni olyan könnyen, én például tartózkodtam tőle, hogy Napsinak hívjam szerencsétlent, csak addigra már nem hallgatott másra és mire végigmondtam, hogy "Napsugár", addigra háromszor végigrágcsálta az egész kanapét, szóval muszáj volt ehhez a drasztikus rövidítéshez folyamodnom.

- Elképesztő - bólogat, visszatartva a nevetést - szóval Napsugár. Illik hozzá - guggol le a kutyához és kezdi el simogatni újra.

- Miért van az, hogy közel másfél éve velünk lakik és mégis jobban szeret téged, mint engem?

- Én már csak ilyen ellenállhatatlan vagyok.

Erre mindkettőnkből kitör a röhögés, egy pillanatra elfelejtem, hogy egyébként még mindig pizsamás matrózként állok előtte, de aztán végigfut rajtam a felismerés.

- Felmegyek átöltözni, addig maradj itt, jó?

- Pedig nem muszáj. Nagyon jól festesz - vigyorog, én pedig kiöltöm rá a nyelvem és felrohanok a szobámba.