do you remember? [yunhwa]

15 : vég vagy kezdet

Értetlenül, felvont szemöldökkel meredek lakótársamra, aki ide-oda rohangál, közben pedig azt motyogja, hogy "mégis hova a francba raktam?". Körülbelül fél órával ezelőtt még álmosan pislogva kortyolgatta a kávéját, éppen ezért egyáltalán nem értem, miért pörgött fel hirtelen, mert az nem létezik, hogy ennyire effektíven hat rá a koffein, főleg hogy az ő kávéi annyira tele vannak cukorral, hogy maximum cukorsokkot kaphatott. Hirtelen megtorpan előttem és beles a szekrény mögé, a kanapé alá - amin egyébként éppen gubbasztok -, de amit keres, csak nem találja meg, legalábbis ezt következtetem ki abból, hogy feszülten a sötétbarna tincsei közé túr és fújtat egyet.

- Yuyu, minden oké? - kérdezem félve, mire bólint, majd rám pillant.

- Nem tudod, hova tettem a gördeszkámat?

- Halvány lila gőzöm sincs, de minek az neked?

- Elmegyünk gördeszkázni - válaszolja boldogan.

- Kivel?

- Hát veled, te butus! Még múltkor mondtad, hogy szívesen megtanulnál és ma amúgy sincsen semmi dolgunk.

- Ó - csak ennyi jön ki a számon, egyszerre örülök annak, hogy emlékszik arra, amit még vagy két hónapja kértem tőle és vagyok zavarban, mert nem gondoltam volna, hogy be is fogja tartani az ígéretét (és véletlenül sem azért, mert hirtelen eszembe jutnak az emlékek a múltkori próbálkozásaimról).

- Persze ha nem akarsz, akkor nem kell - szontyolodik el kissé, nekem pedig leesik, hogy valószínűleg nem hangozhatott valami pozitívnak a válaszom.

- Szeretnék! - kezdek bólogatni, mire felcsillannak a szemei - csak egyáltalán nem bízok a nem létező képességeimben, ha érted, mire gondolok.

- Ugyan, mindenki kezdi valahol. Szerintem ha belejössz, nagyon jó leszel - legyint mosolyogva, ettől pedig mintha megtelnék önbizalommal, szavaival széles, büszke vigyort csal az arcomra -, viszont soha nem tudjuk meg, hogy tényleg őstehetség vagy-e, ha nem találom meg azt a szart - sóhajt feszülten.

- Segítek megkeresni, jó?

Meg sem várva a válaszát elindulok körbenézni a lakásban, közben pedig a biztonság kedvéért rákérdezek, hogy biztos nem hagyta-e otthon, a szüleinél. Egy határozott nemmel felel, ezt pedig hamarosan alátámasztja az, hogy a gördeszka előkerül. Azt pontosan egyikünk sem tudja, hogy mit kereshetett az ágyam alatt, mert amióta beköltözött ide, egyszer sem láttam, de egy nevetéssel letudjuk a dolgot. Úgysem fog soha fény derülni rá, na meg annyira nem is fontos. Csak az a lényeg, hogy így mindketten készen állunk az indulásra és azt kell hogy mondjam, eléggé nehéz nem kimutatni, mennyire bezsongtam a program puszta gondolatától. Persze nem ez az első alkalom, hogy ketten csinálunk valamit, hiszen gyakorlatilag együtt élünk, de mégis, ez valahogy az eddigiekhez képest más, magam sem tudnám megmondani, miért. Talán az az oka, hogy egyszer már volt szerencsém gördeszkázni vele és nagyon élveztem a dolgot, esetleg az, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy bejövünk egymásnak. Még az is lehet, hogy mind a kettő egyszerre.

- Jössz már? Csigalassú vagy - dorgál meg mosolyogva -, én meg nem érek rá egész nap.

- Sajnálom, a világért sem akarnám, hogy rám pazarold az értékes idődet.

- Egyértelmű hazugság! - jelenti ki nevetve - valld be, hogy nincs nálam jobb társaság.

- Hmm... - tettetek gondolkodást - Yeosang után erős második vagy.

- Akkor menjél vele deszkázni - sértődik meg, karba tett kezekkel állja a tekintetem -, nem is érdekelsz.

- Csak viccelek - a látványára akarva-akaratlanul is felnevetek, amibe ő is becsatlakozik -, nyilván nincs nálad jobb.